Ratu Boko

 Ratu Boko.

Ratu Boko.

Az indonéziai Jáva mesés szigete olyan mint egy komplett régészeti lelőhely buja zöld, misztikus természeti adottságok közepette. Nem csoda, hogy pont itt alakult ki az a virágzó kultúra, mely a 8-9. században bontakozott ki, nem csoda, hogy ez a környezet annyi szépség megalkotására inspirálta az akkori embereket. Csodás, meglepően jó állapotban fennmaradt leletek tanúskodnak a régió gazdag múltjáról, a régmúlt idők történelméről, kultúrájáról, vallási sokszínűségéről és toleranciájáról, az ott élő népek bravúros mérnöki tudásáról, kőfaragóik mesteri munkájáról, mezőgazdasági jártasságukról, mellyel a környék éléskamráját, a teraszos rizstermesztést lehetővé tevő öntözőrendszereket megalkották. Furcsa, hogy a nyugati világ számára mennyire ismeretlen ez a színes kultúra, mely a világ általuk manapság gyakran lenézett, elmaradottnak titulált részén már akkor virágzott, és teljes pompájában tündökölt, amikor mi még a nyereg alatt sem puhítottuk a húst, és ki tudja melyik pusztán kóboroltunk. Talán ebből a tudatlanságból ered az a sokszor felsőbbrendű gőg, mely a világ nyugati felének egy részét jellemzi. Pedig bőven lenne mit tanulni az egyébként napjainkban is fényévekkel előttünk járó régió népeitől. Elfogadást, toleranciát, emberséget, világnézetet, bölcsességet. Egy rövid ott töltött idő elég ahhoz, hogy az ember máshogy lássa a világot, mások legyenek a prioritások, és máshogy viszonyuljon embertársaihoz. Itt értettem meg igazán az érzéseit, és itt tudtam azonosulni egyik kedvenc regényem, az Elizabeth Gilbert önéletrejzi ihletéséből született Ízek, imák, szerelmek főhősnőjével, aki az indonéziai Balin és a bakancslistás Indiában lelte meg a lelki békéjét, találta meg önmagát, szinte újjászületett. Ezt az újjászületést éreztem én is, amikor a sors először Délkelet-Ázsiába sodort. Azóta visszavágyom a régió országaiba, Jáva sem okozott csalódást.

A hindu Prambanan és a buddhista Borobudur templomai között félúton számtalan ősi templom és palota maradványai ékesítik napjainkban is a tájat. Időszűke miatt, mely állandó problémám, sajnos csak egynél volt idő megállni. A régió népei ezt úgy mondanák, hogy mekkora szerencsém volt, hogy az egyiket megnézhettem. Ugyanaz a tartalom, és mégis mennyivel másképp hangzik, mennyivel pozitívabb, életigenlőbb a mondandó kisugárzása.

Szerencsénkre itt is sikerült egy fantasztikus sofőrt találnunk, vagyis ő talált meg minket. Éppen első esténket töltöttük Jáva második legnagyobb városában, Yogyakartában, ami a kiindulópont az ősi kövek meglátogatásához. Mi éppen a párás melegben alapvető élelmiszerre, vagyis jó hideg sörre, na meg az utazók betegségétől védő preventív gyógyszerre, egy kis bélfertőtlenítő rumra vadásztunk a nagyrészt muszlim lakosságú szigeten (ami emiatt először reménytelennek tűnt), ő meg szőke turistákra (ami ugyanolyan reménytelen arrafelé). Mégis mindenki álma beteljesült azzal, hogy nagy tanácstalanságunkat látva a farmersortos, pólós srác megszólított minket kiváló angolsággal. Már tudtuk, hogy ezt a helyiek bármiféle hátsó szándék nélkül teszik, így vidám beszélgetésbe elegyedtünk. Bár itt volt hátsó szándék, de az mindkét fél javára vált. Megkérdezte, hogy honnan jöttünk és mit keresünk. Mondtuk a lényeget, hogy sört. Elvezetett bennünket egy közeli szupermarket kissé eldugott alagsorába (nélküle soha nem találtuk volna meg), ahol kedvencünk, a helyi bitang Bintang sör mellett a teljes ázsiai és európai paletta képviseltette magát. Majd óvatosan rátért a lényegre, vagyis hogy mi a tervünk az elkövetkező napokban. Elmeséltük, hogy szeretnénk megnézni Prambanan és Borobudur templomait, majd elmosolyodott, hogy jé, ő pont ezzel foglalkozik, privát autós szolgáltatást nyújt a turistáknak. Kértünk egy árajánlatot, ami igen kedvezőnek bizonyult az előzőleg a helyi utazási irodák plakátjain olvasottakhoz képest, kaptunk egy névjegykártyát, és rögtön megállapodtunk. Elmondta, hogy melyik weboldalon és melyik jegyet vegyük meg Borobodurba, és leellenőrizte, hogy két nap múlvára nagy szerencsénkre még pont elérhető kettő, amit hallgatva rá, rohanva a szállodánkba rögtön le is foglaltunk. Azt hiszem a segítsége nélkül lemaradtunk volna nem csak a sörről, hanem a világ egyik legnagyobb csodájáról is. Itthoni bizalmatlanságunkat még mindig nem sikerült teljesen levetkőzni, mert a vesénket féltve a szállodai recepción megmutattuk a kapott névjegykártyát, és megkérdeztük, hogy biztonságos-e egy ilyen utcán leszólító srác autójába ülni. Az európai népekkel igen ritkán találkozó recepciós először nem értette a problémánkat, majd amikor rádöbbent a gondunkra csak annyit válaszolt, hogy persze. Így indult a kapcsolatunk Izzy-vel, aki sokkal több volt mint sofőr. Tanácsokat adott, javaslatokat tett, ahol csak akartuk megállt az út mentén, és nem utolsó sorban rengeteget tanultunk tőle. Sokat beszélgettünk, és megtudtuk, hogy nem iszik sört mert muszlim. Meg hogy büszke, boldog, friss kispapa. Nem bírtam a számon ülni, és félve megkérdeztem, hogy most akkor nekik hány feleségük van. Mosolyogva válaszolt, hogy csak egy. Yogyakartát elhagyva ő vitt ki bennünket a reptérre is.

Délkelet-Ázsia szerte igen jól bevált a privát autó igénybevétele a távolabbi túrákhoz. Nagyon jól működik, kényelmes, minden egyedi igényt kielégít, szabadságot ad, nem vagy kötve senkihez, és európai mércével igen olcsó. Körülbelül napi 50 Euróért tiéd a kocsi sofőröstől, benzinestől, ivóvizestől egész napra. Oda visz ahova akarod, megáll ahol akarod, javaslatokat ad, sofőrjeik kiválóan beszélnek angolul, az autók pedig nagyon jó állapotban vannak. Ismerik a nemturástáshelyeket, melyekről csak a helyiek tudnak, ismerik a hátsó bejáratokat, tudják hol érdemes olcsóbb belépőjegyeket venni, és egy idő után kiismerve az embert már a fejedbe látnak, és tudják, hogy mik az igényeid. Mindenhol annyi ideig vagy ameddig akarsz, a parkolóban megvárnak.

A 8. századi Ratu Boko egy meglehetősen magas fennsíkon helyezkedik el, néhány kilométerre a hindu Prambanan templomkomplexumtól. Izzy autójának elég rendesen meg kellett dolgoznia a magaslatra való feljutásért. Prambanan és Borobudur közé iktattuk be a meglátogatását, itt még kegyesek voltak hozzánk az égiek, és ragyogó napsütésben volt részünk, nem úgy mint később Borobudurban, ahol bemutatót tartottak abból, hogy milyen egy igazi trópusi monszuneső. Jáva szigete olyan esernyő szempontjából mint Anglia, sőt még olyanabb, hisz szinte mindig használható ez a védőeszköz. Hol a pillanatok alatt kitörő trópusi monszuneső, hol a perzselő nap ellen nyújt védelmet, mint ahogy a képek is bizonyítják.

Ratu Boko-ról régen azt hitték, hogy szintén templom, mint a Prambanan síkság legtöbb ősi régészeti lelete. Azonban bebizonyosodott, hogy egy hatalmas területen elterülő erődített királyi palotáról van szó, melyet hatalmas falak védtek. Sajnos a komplexumból nem sok maradt fenn, de a főkapu kiváló állapotban pompázik. Buddhista és hindu hatások egyaránt felfedezhetőek az épületegyüttesben, ez itt is bizonyítja a korra jellemző vallási toleranciát. Egy igen meredek ösvényen lehet feljutni, de megéri az energiát, mert fentről nézve csodálatos panoráma nyílik Prambananra, háttérben a misztikus Merapi-vulkánnal. Mennyi mindennek lehetett tanúja a hely az évszázadok alatt… A területen a lakóépületek mellett mesterséges meditációs barlangok, templomok, kis szentélyek és több medence is helyet kapott, ez utóbbiakat a király és ágyasai használták. Ismét megállapítottam, hogy tudtak élni.

Az egyik medencét a hinduk szentnek tekintik, úgy tartják, hogy vize használójának szerencsét hoz. A mai napig használják szertartásaikon.

Látogatásunk hangulatát fokozta, hogy ott jártunkkor helyi zenészek tartottak bemutatót, így végig autentikus jávai zene kísérte a látványt. Talán ezt hallgathatták a palota lakói a létesítmény fénykorában is. Hatalmas élmény volt a ragyogó napsütésben az ókori királyok nyomdokain sétálni.

A palotához vezető meredek ösvény.

Esernyő-napernyő.

Panoráma a Merapi vulkánra.

Az egyik medence.

Egy ősi lépcsősor.

Az egyik templom.

Ősi szentély romjai.

Banáncserjés ösvény.

Izzy.