Szerelmeim: 07/13/25

Taman Sari, avagy a vízipalota.

A jávai Yogyakarta szultáni palotájához egy másik komplexum is tartozik, a másfél kilométerre található vízipalota. A különbség annyi, hogy ez utóbbi ma már használaton kívül van, kissé meg is rágta az idő vasfoga. Anno a szultán pihenőhelyeként és meditációs központként szolgált. Területén egy mesterséges tó, medencékből és pavilonokból álló fürdőkomplexum valamint egy csodás kert volt. Innen kapta nevét, Taman Sari: gyönyörű virágokkal díszített kert.

A szultáni palotától riksán közelítettük meg, nem azért mert ezt a kis távot nem tudtuk volna lesétálni, hanem mert a környék zegzugos kis utcáiban könnyen el lehet tévedni. Mi pedig különösen hajlamosak vagyunk erre, számos eset a bizonyíték rá. Inkább nem kockáztattunk, na meg kipróbáltunk egy motoros riksát, mellyel egyrészt a magunk kényelmét szolgáltuk, másrészt aznap így biztosan került ebéd a sofőr családjának asztalára.

Útközben csodás látványban volt részünk, a holland gyarmati időket idéző hangulatos koloniális épületek között. Na meg az utca forgatagának kaotikus látványában, nem a járdáról, kívülről, hanem közvetlenül a káosz közepéből szemlélve, valóban megtapasztalva. Lovaskocsik lócitrom tartó vödörrel, motoros és lábbal tekert riksák, robogók, motorok, csillogó luxusautók elegye vett körül. Átgurultunk az éjszaka fényárban úszó Alun-Alun Kidul téren is, mely este a street food és a társasági élet központja, nappal egy kihalt, semmitmondó terület. De láttuk ezen állapotában is. Így volt teljes a kép.

A vízipalotából mára szinte csak a fürdőkomplexum épülete maradt fenn a medencékkel, a gomba formájú szökőkutakkal, a virágcserepekkel és a pavilonokkal, melyeket a szultán ágyasai használtak. Az uralkodó a medencéket körülvevő épület tornyából szemlélte őket fürdőzés közben, a pavilonokban pedig megpihent eme kimerítő tevékenység során és után. Tudott élni.

A Taman Sari ódon, moha lepte, kissé dohos, csupacsipke falai azonnal magukkal ragadtak. Érezni lehetett a a hely szellemét. Már a két kapuja is maga a csoda, faragott nagákkal (a démonok ellen védő kígyók), csipkedíszítéssel, virágmotívumokkal. Tetszett, hogy nem sikálták fényesre az ódon köveket (mint Takács Tamás az új cipőjét pocsolyába lépés után), hanem hagyták úgy ahogy az idő mára alakította. Így sokkal valóságosabbnak tűnt. Mintha visszamentem volna az időben, saját realista valójában csodálhattam meg. Szinte éreztem az illatokat, hallottam a háremhölgyek kacagását, a külső ingerek beindították a fantáziámat.

Olvastuk, hogy megmaradt egy alagútrendszer is a területen, amit viszont sehol sem találtunk. Se egy felirat, se egy tábla nem jelezte. Mondjuk ezt az útikönyvek is írták. Körbe-körbe céltalan bolyongásunkra felfigyelt egy helyi, és odajött hozzánk. Először azt hittem, hogy vagy teljesen idiótának néz, vagy ránk akar tukmálni valamit, de kiderült, hogy sejtette mit akarunk . Úgy látszik más utazók is sikertelenül keresték az objektumot. A segítsége nélkül soha nem találtuk volna meg amit kerestünk, ugyanis a palota lerombolt részeinek a helyén ma már egy lakóházakból álló városrész van, itt-ott a régi épület maradványaival, azon át vezet az út az ősi alagúthoz. Szűk, kihalt kis sikátorokon mentünk keresztül banánültetvények között, azon merengve, hogy vajon az út végére lesz-e még vesénk. Innen már nem volt kiút. Gyorsan számvetést készítettem, és gondolataimban összegeztem az értékeinket. Egy fényképező három objektívvel, egy kamera, két telefon, némi készpénz, négy vese és egyéb belsőségek. Lehet, hogy túl sok horrorfilmet láttam és túl gyakran olvasom a híreket. Egyrészt szidtam magam a kíváncsiságomért, másrészt arra gondoltam, hogy mindennek ára van. Mert a mondás szerint aki kíváncsi az hamar megöregszik, de mi lesz ha éppen a kíváncsiság miatt nem lesz időnk megöregedni... Óráknak tűnő bolyongás után egyszer csak előttünk termett a keresett építmény, és besétáltunk az ősi dohos alagútba, ahonnan épségben ki is sétáltunk.

Soha nem fogjuk levetkőzni azt a bizalmatlanságot amit itthon szinte már az anyatejjel magunkba szívtunk.