Nagy utazás.
A világ legjobb dolga. Ahogy Presser Gábor is megénekelte:
https://youtu.be/CyLaBbFextI?si=vEHNJaZbfxdH_iWq
Kitárul a világ, új kultúrák, természeti csodák, addig ismeretlen gasztronómiai élmények, emberek, vallások, szertartások elevenednek meg. Mint egy hatalmas színes könyv, mely egyszerre szól történelemről, vallásról, életfelfogásról, építészetről, képzőművészetről, gasztronómiáról, flóráról és faunáról, szociológiáról, pszichológiáról, etikáról. Ahogy egyik kedvenc légitársaságom, a stílusos nevű IndiGo mondja: az utazás táplálja a lelket.
Az indiai fapados légitársaság, a stílusos nevű IndiGo indigókék lépcsője Bengaluruban, ahol beléptünk az országba. A felirat: az utazás táplálja a lelket. Szolgáltatásuk minősége cseppet sem hasonlatos európai fapados társaihoz. Sokkal magasabb minőséget képvisel. A velük való szárnyalás valóban táplálja a lelket:
Minden egyes út után más emberként térek vissza. Megváltozik a gondolkodásmódom, a világlátásom, mások lesznek a prioritások. A hatalmas, szinte befogadhatatlan új tudásanyag rádöbbent, hogy mennyi mindent nem tudok a világról, ez pedig ördögi körként csak fokozza a tudásszomjamat. Az utazás rengeteg tapasztalattal gazdagít, bölcsebbé tesz, elhessegeti a belénk ivódott előítéleteket, ezáltal megtanít elfogadni, kaput nyit mindenre ami más.
Nem vagyunk egyformák, és ez így van jól.
Az első kávé megérkezésünk után a sri lankai Negomboban 28 óra nem alvás után. Azt hiszem ez látszik is az ábrázatunkon:
Az indiai Jaipur színes világa:
Különösen igaz ez Ázsiára. A keleti gondolkodásmód, életszemlélet egészen más mint ami a nyugati, mindig rohanó embert jellemzi. Sokkal nyugodtabb, megfontoltabb, békésebb, pozitívabb és elfogadóbb. Irigylésre méltó életigenléssel és a világ szépségeinek meglátásával. Ázsia egy bölcs tanítómester. Megtanít meglátni, értékelni a szépet, a jót, legyen szó akár a legkisebb dologról is. Megtanít elengedni is ha éppen arra van szükség. Ázsia felszabadít, és segít megtalálni önmagad. Előhozza a benned szunnyadó érdeklődést, és segít kinyitni a sokszor valahol mélyen, legbelül levő elnyomott vágyakat. Ázsia türelemre int. Minden sokkal spontánabbnak és egyszerűbbnek tűnik. Hazaérve sokáig nem találom a helyem az itthoni teljesítményközpontú, rohanó, ítélkező, embertelen világban.
Mivel Délkelet-Ázsia legtöbb látogatható országát már bejártuk (sajnos a legbakancslistásabb Burma nem ajánlatos a politikai helyzet miatt), idén Dél-Ázsiára esett a választásunk. Vonzott az új, vonzott az ismeretlen. Na meg a zord tél elöli menekülés sem elhanyagolható szempont. Az idei ráadásul igen zordra sikeredett. Sri Lankára, az ősi Ceylon szigetére már régen vágytam. Így ez nem is volt kérdéses. Azonban ott turista vízummal csak 30 napig tartózkodhatunk. Hosszabbítás lehetséges ugyan, de ez elég bonyolult és bizonytalan kimenetelű eljárás, így inkább nem próbálkoztunk vele. Szeretünk több időt a régióban tölteni ha már egyszer elindulunk. Ugyanis az út hosszú, és a költségek döntő többségét a hosszú távú repülőjegyek adják. Az ott tartózkodás már meglehetősen olcsó. Így matematikailag szemlélve a dolgot, az egy napra jutó költség annál alacsonyabb minél hosszabb a kint töltött idő. Szóval kellett egy másik ország, ahová könnyen, elfogadható áron átrepülhetünk. A tavalyi út óta visszavágytunk Vietnámba, de oda csak átszállásokkal, hosszú tranzitidőkkel és elég borsos áron lehetett volna csak átjutni. Így, a térképet és a légitársaságok ajánlatait nézegetve férjem egyszer csak felkiáltott: India! Bevallom, megállt a kezemben a kávéskanál a reggeli nedű kortyolgatása közben. Ezt nem gondolhatja komolyan. Indiáról balga módon, tapasztalat hiányában mindig az volt a véleményem, hogy oda ha fizetnének érte se tenném be a lábam. Az országról a piszok, a nők megerőszakolásáról szóló újsághírek, a nyomor, a rengeteg koldus jutott mindig eszembe. Férjem felkiáltásakor tudatlanként, előítéletektől vezérelve rögtön holmi hastífuszról vizionáltam, meg szúrós szemű férfiakról, akik szemében egy fehér nő potenciális áldozat, és lelki szemeim előtt az jelent meg, hogy onnan nem lehet élve hazajutni. Közben vágóképként a könyvekből ismert csodálatos kultúrát és építészetet bemutató fotók villantak be, majd érzésmorzsák az országot oly annyira jellemző spiritualitásról, a csodálatos, színes szárikba öltözött nőkről, Ravi Shankar szitárzenéjéről, megkapó részletek az Ízek, imák, szerelmek című könyv Indiában játszódó részéből, és mindez bevallom, a lelkem mélyén valahol vonzott.
Kedvenc Beatles tagom, George Harrison is közrejátszott ebben a kíváncsiságban. Már kiskoromban is az ő szerzeményei hatottak rám a leginkább a banda dalai közül, valami különös, elmondhatatlan vonzódást éreztem az akkordjai iránt. A csendes Beatle mélyrehatóan tanulmányozta az indiai filozófiát, amely alapjaiban változtatta meg életét és zenei munkásságát. A hinduizmus és a meditáció felé fordult, szoros kapcsolatot ápolt Ravi Shankarral, aki mentora lett, és akitől megtanult szitározni. Közös munkájuk eredménye az 1971-es bangladesi jótékonysági koncert, ahol kedvencem, a While My Guitar Gently Weeps is felcsendült:
https://youtu.be/cVHA-GzBiEI?si=S_bEfw6Ye7PJl8Sc
Kettőjük közös munkájának eredménye az India énekei:
https://youtu.be/3Dcr-yjz7mM?si=Aa6ebJM_kR5xZWRe
Szóval nagy volt a dilemma bennem. Éjszakákon át állítottam fel az elmémben a pro és kontra oszlopokat, melyek súlyát virtuális patikamérlegen hasonlítgattam össze. Az Útikritikán olvasottakat, miszerint mindenfelé bűz van, és az ország igen nehéz terep, valamint a YouTube videókon látottakat India csodálatos, színes, páratlan kultúrájáról. Aztán beadtam a derekamat azzal a felkiáltással, hogy mindennek ára van. De az aggodalom mindvégig ott motoszkált bennem, mindaddig amíg be nem léptem ebbe a minden szempontból csupaszín mesevilágba, és időként (nem is annyira időnként) felvetődött bennem a gondolat, hogy nem vagyok normális, minek keresem a bajt ha jön az magától is.
Később megtapasztaltam, mint már oly sokszor, hogy az Útikritikán olvasottakat ne vegyem készpénznek. Bűz helyett mindenfelé a füstülők és a felfűzött virágok illata csapott meg. Na meg a csodás, ezerszínű szárit viselő nők kellemes parfümjei. Ezt igen közelről megtapasztaltam, mert Jáva szigetéhez hasonlóan lépten-nyomon fotózkodni akartak velem. (A "szúrós szemű" férfiakról meg annyit, hogy igen sok jóképű akad köztük.) Pedig szokásunkhoz híven Indiában is lementünk a turistatérképről, hogy bepillantást nyerhessünk a színes máz alatti valóságba. Nem, nem holmi ragyogó tisztaságról van szó, de az első sokk után igen szerethető világot ismertünk meg.
Egy helyi szépséggel az ősi Chand Baori kútnál:
Nem csak hogy nem bántam meg ezt az utat, hanem igazi szerelem lett belőle. Sri Lankán ott hagytuk a szívünk egy darabját. Az a mérhetetlen kedvesség ami a helyiekből sugárzik szinte hihetetlen. A természet sem bánt az országgal szűkmarkúan, ennyire csodálatos tájat még sehol nem láttam. Bár a természeti katasztrófák sem kímélik a könnycsepp alakú szigetet, a könnyek ellenére mindig talpra állnak. Hatalmas kulturális örökségéről majd a későbbiekben mesélek. A tapasztalatok után a hatalmas India számunkra még felderítetlen részei pedig felkorbácsolták a kíváncsiságomat. Olyannyira, hogy az út utolsó két hetét azzal töltöttük a kirándulások és a tengerpart élvezete mellett, hogy terveztük a jövő telet Sri Lankán és Indiában. Repülő menetrendeket böngésztünk, szállodákat kerestünk. Az itthoni kicsomagolás és mosás után az úti kellékek egy külön polcra kerültek, és várják, hogy 10 hónap múlva visszakerüljenek a bőröndökbe. Az annyira félt India lett a legnagyobb szerelem. Ázsia ismét megtanított rá, hogy hagyjak fel az előítéletekkel.
Mivel Sri Lankával kezdtük az idei utunkat,, álljon itt egy sri lankai mondás: a múlt elment, a jövő bizonytalan, élj a jelenben!
A fent leírtakat csak fokozza, hogy az egész út során kegyesek voltak hozzánk az égiek. Kezdve az indulási és hazaérkezési dátumokkal. Nagy tél volt az idei kishazánkban, szerencsésnek éreztük magunkat, hogy elmenekülhettünk előle a napsütésbe. Január 6-án indultunk a tervezett 13-a helyett, ugyanis mire a repjegy foglaláshoz értünk (még júliusban) az utóbbi dátumra elfogyott az olcsóbb jegy. Nem volt választási lehetőségünk, csak a hatodika maradt. Kedves barátaink még éppen ki tudtak vinni minket Ferihegyre az egyre erősödő havazásban, és szerencsére épségben haza is értek. Elkezdtük a becsekkolást Ferihegy szürke, Madách falanszterét idéző, dísztelen, igénytelen trapézlemez tetejű repterén, ahol még a beszállító csápból is a visszatetsző "családbarát ország" kormánypropaganda folyt, több nyelven is. Van aki mondja, van aki csinálja...
Mikor már a gépben ültünk, és indulni kellett volna akkora hó és jég lett, hogy megkezdték a szárnyak fagytalanító folyadékkal történő lefújását, és a felszálló pályán Bolygó Hollandiként csak köröztek és egyre csak köröztek a hatalmas hókotrók. Fél óra késéssel indult velünk az Emirates Dubajba tartó járata. A késésből viszont behoztunk és így elegendő idő maradt a colombói gépre történő átszállásra, mely másnap helyi idő szerint reggel pontosan landolt velünk Ceylon fővárosának csupaszín, csupaélet repterén, ahol vakító napsütés és kellemes 25 fok fogadott. Egy héttel később, amikor az eredeti tervek szerint indultunk volna, a tél annyira bekeményített, hogy Európa legtöbb repterét lezárták, beleértve a budapestit is.
A gépünk a jégen:
Sri Lankára érve csomagjaink is épségben megérkeztek (mindig az a fóbiám, hogy poggyász nélkül maradunk), az országba beléptetés gyors, olajozott és igen vendégszerető volt. A kijáratnál álló vámos mosolyogva megkérdezte, hogy honnan jöttünk, és jó időtöltést kívánt az országában. (Ennek majd később lesz jelentősége.)
A tervezetthez képest egy héttel későbbi indulásnak egyenes következménye lett volna az egy héttel későbbi hazatérés. Tán ebben volt a legnagyobb szerencsénk. Emirates járattal jöttünk haza is Bombay-ből dubaji átszállással, minden rendben ment. Négy nappal később viszont kitört a háború a Közel-Keleten, emiatt a térség több más reptere mellett a dubajit is lezárták. Sem induló, sem érkező járatok. Még mindig ott lennénk bizonytalanságban. Pacifista lelkületemet így is megviselik az ebben az egyre őrültebb, megbolondult világban történtek.
A hazatérés is megér egy külön misét. Most is rögtön tudtam, hogy itthon vagyunk. A ferihegyi reptér mosdóállapotait, szürke, depressziót sugárzó falanszter jellegét, kormánypropagandával kiplakátolt falait már nem ecsetelem, azt sem, hogy a hazatéréskor úti kincsekkel és ajándékokkal megrakott kézipoggyásszal lépcsőkön kell lebaktatni, mivel mozgólépcső az érkező oldalon nincs. A vámosok hazatérő honfitársaikkal való viselkedése viszont nem hagyható figyelmen kívül, akkor sem ha már megszokott, minden évben ismétlődő "kedvességről" van szó. Velünk együtt a bőröndjeink is szerencsésen megérkeztek, útlevél ellenőrzés rendben, hivatalosan is beléptünk a hazánkba. Majd amikor próbáltuk az érkező oldalt elhagyni, sok más honfitársunkkal együtt hozzánk léptek a vámosok, igen durván, kioktatóan, hatalmuk teljes tudatában közölve, hogy nem engedhetik meg, hogy az Európai Unio területére a hazát elhagyó állampolgárok tiltott dolgokat csempésszenek be, ezért nyissuk ki az összes poggyászunkat. Átkutatták a majdnem két havi szennyesünket, majd a dühtől felpaprikázódva, hogy a túlhordott ruhákon és néhány csomag teán, valamint hűtőmágneseken kívül nem találtak semmit megkérdezték, hogy van-e nálunk készpénz. Férjem felháborodva közölte, hogy hogyne lenne. Majd azt is be kellett mutatni. Itthon, mint magyar állampolgár. Ezek után elkérték az útleveleinket. Azok után, hogy már bent voltunk az országban, túl az útlevél vizsgálaton. Ha másról eddig nem tudtam volna, az eljárásról rögtön rájöttem, hogy itthon vagyunk.
Bejártuk a világ számos repterét. Soha, sehol nem bántak így velünk, nem vegzáltak senkit ok nélkül. Soha, sehol nem ütöttek meg ilyen durva, megalázó, sértő hangnemet velünk szemben. Mindenhol udvarias tisztviselőkkel találkoztunk. Csak itthon nem. Nem először.
Azért sem hagyom, hogy ez az utolsó momentum rányomja a bélyegét a csodás utazás emlékére. Sőt, csak jobban megerősít abban, hogy amikor csak tehetem elhagyjam ezt a gyűlölködéssel átszőtt országot.
Kezdődjék hát a nagy utazás, bizonyítékként fényképekkel fűszerezve. Az út során írt néhány bejegyzésemhez csak silány minőségű, telefonnal készült fotókat tudtam mellékelni. Itthon már feltöltöttem a fényképező masináról is a képeket, bár a Blogger lekicsinyítve sokat ront a minőségükön. Köszönöm mindenkinek aki velem tart!
Azt hiszem amikor a teremtő megalkotta Ceylon szigetét a természeti szépségek tekintetében az első helyre rangsorolta. Flórája és faunája megér egy külön bejegyzést, bevezetésképpen csak néhány példa álljon itt.
A smaragdzöld teaültetvények és rizsföldek, a párába burkolózó jellegzetes ázsiai hegyek, a karcsú kókuszpálmák, a dúsan termő banáncserjék, a türkizkék óceán és élóvilága, a lezúduló vízesések, a színes madarak, a szabadon élő elefántok, a csintalan majmok mind-mind a sziget magával ragadó részei.
Az ikonikus 9 ívű vasúti híd a hegyekben, pálmák ölelésében:
A királykókusz leve mindenre is jó. Nem mellesleg sokkal finomabb mint a többi fajta kókusz. Ha minden nap megállsz az út mentén, és megiszod egy kókusz levét, annak magas ásványi anyag és nyomelem tartalma miatt biztosan elkerül a betegség. Az utasítást betartottuk, a jótékony hatást megtapasztaltuk:
Ceylon szigetén jól tudják mindezt a majmok is, tán ezért csemegézik jó étvággyal a kókuszdiót:
A fekete arcú majmok a jó majmok közé tartoznak, mivel nem lopnak. Szállodánk buja kertjének pálmáiról kíváncsian szemlélték a főemlősöket:
Sri Lankán rengeteg vad elefánt él szabadon. Bármilyen cukik is azért nem plüssjószágok, a szabályokat velük kapcsolatban is be kell tartani. Ez a család egy dzsip szafarin kísérte az autónkat:
A sziget két ikonikus hegye, Pidurangala és Sigiriya a Dambullai barlangtemplomokból szemlélve:
Az Indiai-óceán a sziget híres gólyalábas horgászaival:
Az Indiai-óceán és a kókuszpálmák kombója. Habaraduwa és Mount Lavinia. Utóbbi a brit gyarmati korszakban kormányzói székhely volt. Ej, azok a britek tudtak élni...
A kókuszpálmák találkozása a világítótoronnyal. Galle régi erődje:
Valahol az út mentén. Természet és spiritualitás találkozása:
Sri Lanka nemzeti virága a kék vízililiom:
Az út mentén megállva egy helyi fiú szedte nekem a környező tóból. Igen megtisztelve éreztem magam:
A virágnak komoly spirituális jelentősége is van. A tisztaságot és a megvilágosodást szimbolizálja, ezért a buddhista templomokban a felajánlások része:
Kandy, a híres Fog temploma:
Az ősi Anuradhapurában, Sri Lanka első, szent fővárosában:
Ceylon szigetének minden szegletét átjárja a spiritualitás. Nem véletlen, hogy innen származik a buddhizmus zászlaja is. Az első kép Polonnaruwában, Ceylon második ősi fővárosában készült, a következő a Dambullai barlangtemplomoknál:
Csodás, monumentális Buddha ábrázolások. Dambulla és Kandy:
Kandy, az ország fővárosa a gyarmati időszak előtt. A sziget legfőbb kegyhelye, a Fog temploma:
Olajmécsesek misztikus pavilonja a Fog templomában:
Kontraszt a főváros, Colombo toronyházai és a tóban fekvő templom Buddha szobrai között:
Aztán átrepültünk Indiába. Namaste!
India kapuja, Bombay:
Rajasthan állam számtalan ősi erődjéről híres:
A szent tehén:
Szent tehenek kevésbé szent majmokkal a jaipuri Majomtemplomnál:
A Mumbai közelében levő Elefánt-barlang templomok híres háromfejű Shiva szobra:
 |
A boldogság kék madara. :-)
