Többször mondtam már, de egyre nagyobb meggyőződésem, hogy gyakran többet nyújt úton lenni, eljutni A-ból B-be, mint maga A vagy B. Úton lenni maga a felhőtlen szabadság, úton lenni maga az izgalom, a bizsergető bizonytalanság, a várakozás, a meglepetés, az újdonság. Úton lenni rejtély, egy igazi adrenalinbomba, kilépés a sokszor szürke, monoton komfortzónából. Úton lenni gyógyír a lélek és a test kórságaira, többet ér mint a Seduxen. (De Jack Kerouac mindezt már jóval előttem megírta. Sokkal jobban.)
Gyakran kívántam azt mint Loreena McKennitt, hogy soha ne érjen véget:
https://youtu.be/f5CPjlqZNfE?si=AYWocYm3iM64vFPV
A sri lankai kulturális háromszög központjából, Dambullából, ottani sofőrünk, Nisan vitt tovább a sziget talán legszentebb, legismertebb városába, Kandy-be, ahol Buddha szent fogát, az ország legszentebb ereklyéjét őrzik. Tulajdonképpen a kronológiai sorrendet is követtük, ugyanis Polonnaruwa után Kandy lett Ceylon harmadik fővárosa, a szingaléz királyok utolsó székhelye.
Dambullai kis oázisunkban elfogyasztottuk utolsó vacsoránk helyett a házigazdánk által frissen készített utolsó reggelinket, mely szintén nem okozott csalódást. A képen látható panírozott golyók a közel-keleti falafelre emlékeztettek, csak talán egy csipettel még jobban ízlettek. Az a fehér valami csodás édesség, a lavariya. Rizslisztből készült, fonalgombolyagra emlékeztető vékony tésztába kerül a töltelék, mely frissen reszelt kókuszból készül, amit pálmacukorral vagy nádcukorral és kardamonnal karamelizálnak, majd a tekercseket banánlevélben puhára párolják. Olyan mennyei az íze, hogy azóta sem tudom feledni. Pláne én, aki Gombóc Artúr alteregójaként a csoki mellett mindenféle édesség imádója vagyok. Tán az sem véletlen, hogy az étkezési sorrendet egy cseppet sem követve a desszert került felsorolásom élére.
Aztán volt string hoppers, mely párolt vékony rizstészta, amit gombócok formájában tálalnak. Volt hozzá többféle szósz, például sambol, mely egy friss kókuszból készült fűszeres püréféle, amit én nem is fűszeresnek, hanem ördöginek neveznék. Tüzelt tőle a szám, de megettem. Férjem azóta is emlegeti, hogy bezzeg Ázsiában mindenféle erőset magamba tömtem, míg itthon a picit csípősre is nemet mondok. Ez Ázsia varázsa, az utazás formáló ereje.
Igen sokrétűen fel tudják használni a kókuszt, sósan, édesen, italként. Nagy imádója vagyok például a kókusztejnek, amit itthon is előszeretettel fogyasztok. Az Ázsiában kaphatónak azonban nincs párja, krémesebb, ízesebb, be is szereztük a helyi boltban, azzal ittam a reggeli cappuccinómat.
A kókuszdió leve pedig azon kívül, hogy kiváló szomjoltó a trópusi melegben, és egyben finom is, kész gyógyszer. Ugyanis magas ásványi anyag és nyomelem tartalma miatt pótolja nem csak az elvesztett folyadékot, hanem az ionokat is. Na meg a külső héjból konyhai eszközök, tálak, dísztárgyak készülnek. Szóval a kókusz mindenre is jó. Aztán volt még reggelire a kertben termett friss gyümölcsből is, mangó, ananász és olyan különleges ízű édes apró banán, melyhez még hasonló sem kapható itthon. Persze, ebben az is benne van, hogy éretten kerül le a fáról. Bocsánat, cserjéről.
Aztán tele hassal elköszöntünk a buja kerttől és a házigazdáktól. Az útnak ismét lezárult egy szakasza, tudtuk, hogy sok csoda vár még ránk, de a búcsú mindig szomorú, és minden egyes szakasz lezárásával közelebb kerülünk a mágikus-misztikus utazás végéhez.
Kedvenc ázsiai hegyeim, buja pálmaligetek, zöldellő rizsföldek suhantak el mellettünk, az út minden percét élveztem. Időnként megálltunk egy királykókuszra, egy kis levegőzésre, egy fotó kedvéért, aztán ismét suhantak mellettünk a pálmafák meg a rizsföldek.
Nisan időnként próbálkozott, különféle drága ajándékboltokba, ékszerüzletekbe szeretett volna bevinni, de egy perc után már az elsőből kimenekültünk. Értem én, hogy kézzel faragott, meg kézzel festett dísztárgyakról volt szó, de egyrészről korlátozott anyagi lehetőségeink, másrészről a poggyászaink behatárolt súlya, harmadrészt pedig az itthoni porfogók így is nagy mennyisége mind-mind belejátszott döntésünkbe. Azt is értem, hogy a sofőrnek sem árt egy kis plusz jövedelem a becitált turista után, de mindig kevés időnket sajnáltuk ilyesmire pazarolni. A leírtak ellenére azért nehogy azt higgye valaki, hogy semmi jó szándék nem volt bennünk Nisan felé, meg hogy ne lenne szívünk. Előző nap bizony beadtuk a derekunkat meg a drága időnket, és csakis Nisanra való tekintettel meglátogattunk egy ékszerész üzemet. Ugyan előre szóltunk sofőrünknek, hogy biztosan nem fogunk vásárolni se smaragdot, se gyémántot, se semmiféle drágakövet, de úgy látszott, hogy Nisanban a remény halt meg utoljára. Az ékszerdében először egy moziterembe vezettek bennünket, ahol mi ketten voltunk a közönség. Megkérdezték, hogy honnan jöttünk, és itt jött a meglepetés. Elindult a drágakövekről meg bányászatukról készült ismeretterjesztő film. Magyarul. Azt kell, hogy mondjam, hogy a mozi még érdekes is volt. Aztán körbevezettek bennünket egy múzeumhoz hasonlatos kiállítóteremben, ahol a különféle drágakövekkel ismertettek meg, főleg smaragddal, rubinnal és gyémánttal. Aztán egy kis műhely volt a következő állomás, ahol láthattuk, hogy hogyan lesz egy egyszerűnek tűnő kőből szakszerű csiszolás után csillogó, drága ékszeralkatrész. És itt jött a kínos rész: bevezettek egy hatalmas terembe, ami olyan volt mint egy elegáns ékszerüzlet. Csupa drágakőből és aranyból készült csecsebecsével a zárt pultok alatt. Nem lepődtünk meg, már vártuk, hogy mikor jön az eladási szándék, megtapasztaltuk ezt az előzőekben a világ számos pontján, többek között a vietnámi Halong-öbölnél, azzal a különbséggel, hogy ott tenyésztett gyöngyöt szerettek volna szó szerint a nyakunkba varrni. Itt, a sri lankai ékszerdében az alkalmazottak mindenféle gyűrűt, fülbevalót, nyakéket probáltak próbáltatni velem. Én meg nem akartam. Próbáltunk kimenekülni, de az nem volt olyan egyszerű, nem akartunk bántóan viselkedni. Műmosolyunk nem tudom mennyire sikerült fanyarra. Tényleg szépek voltak a portékák, de bevallom, engem annyira nem hatott meg. Vizuális agyam elképzelte, hogy smararagdban meg gyémántban nyírom itthon a füvet, ami mégis őszinte mosolyt csalt az arcomra. Hadd higgyék, gondoltam, hogy nekik szól. Közben gyors fejszámolást végeztem magamban, hogy egy ilyen ékszer árát mennyi hasznosabb dologra lehetne költeni. Mondjuk egy következő utazásra. De nem csak azért nem vásároltunk, mert nem az én stilusom a smaragd, a rubin meg a gyémánt, meg a többi drágakő, hanem még ha szerettem volna se tudtuk volna kifizetni. Igen kínosan éreztük magunkat a sok tukmáló alkalmazott között. Nem értem az egészet, ugyanis Sri Lanka se nem a Maldív-, se nem a Seychelles-szigetek, úgy egészében nem a luxizók, sem az Instagram-magamutogatók Mekkája, annál inkább a hátizsákos turisták paradicsoma -félreértés ne essék, egyik sem jobb vagy rosszabb, csupán mások a prioritások -, így nem láttam létjogosultságát pont itt a helynek. Az út során megismert világjárókat nem az ékszerbolt célközönségének gondoltam. Senki ne nézzen azért antinőnek, szeretem a szépet, és megfelelő alkalmakra az ékszert, de az legyen finom, elegáns és visszafogott, na meg nem utolsó sorban megfizethető. Azt hiszem az sokat elárul rólam, hogy születésnapomra virágföldet, mulcsot és kis akkumulátoros sövénnyírót kértem a férjemtől. Na szóval, amilyen gyorsan csak tudtunk kimenekültünk a kínos szituációból, és az ajtó felé vettük az irányt. Nem voltak túl boldogok tőlünk, és még csak egy erőltetett műmosolyt sem küldtek irányunkba. Bár igen erősen próbálta leplezni, Nisan szája is lebiggyedt egy kicsit, bár előre felkészítettük, hogy nem fogunk vásárolni. Valószínűleg abban bízott, hogy nem fogok tudni ellenállni.
Na de ne kanyarodjunk el ennyire a témától. Azért említettem meg ezt a kis kitérőt, mert ez is hozzátartozik a valódi Sri Lankához.
Sofőrünk csodás meglepetéssel is készült az utazás során. Megálltunk egy apró tóparti parkolóban, ahol a víz, hegy, buja zöld növényzet triumvirátusa már önmagában levett a lábamról.
Aztán egyszer csak felbukkant néhány ősi kő, a szívem csücskei, meg egy Stonehenge-re hajazó kapu.
Rögtön gyanús lett a dolog, és sejtettem, hogy nem csak egy kis pihenőről van szó. Pontosan Sri Lanka földrajzi középpontjában álltunk, egy 8. századi buddhista kolostor, a Nalanda Gedige kapujában. Az épület különös, a buddhista és a hindu építészet keveréke, a stílusok összefonódnak. Abban a korban épült, amikor Ceylon szigetét a zűrzavar uralta, mivel a dél-indiai tamil királyok hatalma a szingaléz királyság hanyatlását követően megerősödött. Szakértők szerint az ősi kolostor épülete a szingaléz kultúrák elegyének merész kísérlete volt, valamint mind szingaléz, mind tamil vonásokkal rendelkezik, mely a szigeten páratlan.
A sziget középpontját elhagyva szintén hegyek, pálmaligetek és rizsföldek suhantak el mellentünk:
Innen már célállomásunkhoz, a hegyes, völgyes, tavas, párás, misztikus kisugárzású Kandybe, az ország kulturális központjába, a buddhizmus egyik szent helyére vitt tovább az utunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése