Gyerekkorom egyik kedvenc filmsorozata volt A buszon című angol komédia. A mai technikának hála férjem letöltött minden egyes epizódot, így örömmel nosztalgiázhattam. Hiába, ahogy az ember vénül, úgy lesz egyre szentimentálisabb, és egyre inkább jönnek elő a memóriájából a régi dolgok. Az már egy másik kérdés, hogy a frissekre meg egyre inkább nem emlékszik, na de ez van. Kíváncsi várakozással tekintettem a régi filmsorozatra, nem voltam biztos benne, hogy felnőtt fejjel is elnyeri-e a tetszésemet. Több filmmel kapcsolatban jártam már úgy, hogy gyerekkorom egykori kedvencét mai fejjel enyhén szólva is bugyutának találtam, és nem értettem, hogy anno mit ettem rajta. A buszon nem ilyen. Az angol humor az angol humor, az általa bemutatott fricskák pedig napjainkban is aktuálisak. Felnőtt fejjel ugyanolyan élvezettel, mosollyal néztem az egyes epizódokat mint több évtizeddel ezelőtt.
Sri lanka-i tartózkodásunk során rengeteg vidám, színes busszal találkoztunk, melyek a régi filmsorozatot juttatták eszembe. Először csak kívülről csodáltuk őket, megbabonázott az a fantasztikus kivitelezés, mely művészinek mondható. Valamiért a street artot, a művészien kivitelezett graffitiket juttatták eszembe ezek a járgányok, végül is valóban utcai művészetről van szó.
Dambulla utcáin:
Az ország első, ősi fővárosában, Anuradhapurában is színes buszok szállították a hófehér ruhás zarándokokat:
Az ország legszentebb városában, a fog ereklyét őrző Kandy-ben:
Úton-útfélen:
A mi kis falunkban, az óceánparti Habaraduwán voltak a legszínesebbek, legvidámabbak a járgányok. Tán ez is a nagy víz hatása.
Erről a művészien festett buszról a Varázsfuvola jutott eszembe:
Vajon hányan férnek be egy buszba? A dambullai pályaudvaron:
Aztán eljutottunk a tengerparti Habaraduwába, ahol szállodai szomszédaink, egy végtelenül kedves holland pár lelkesen mesélte, hogy mekkora élmény a sri lanka-i buszozás. Mindezt videó felvételekkel is alátámasztották. Színek, cikázó fények belül is, zenei aláfestéssel. Igaz, Habaraduwán nem annyira zsúfoltak a buszok, mint amerre előtte jártunk. Addig-addig mutogattak és lelkendeztek, hogy egyre inkább izgatott minket a dolog. Különben is, kezdtük megszokni az ország pezsgő ritmusát, egyre inkább mertünk és akartunk is kiszakadni a biztonságosnak tartott komfortzónánkból. Kalandra vágytunk, gondoltuk, hát megkaphatjuk. Különben is szeretünk vegyülni a helyiekkel és felvenni az életstílusukat.
Egy kis buszmegálló a Galle megyéhez tartozó Habaraduván:
Habaraduwa buszpályaudvara szingaléz, tamil és angol nyelven kiírva:
Kínálkozott is alkalom, hogy ne csak úgy, cél nélkül buszozgassunk, bár az sem lett volna rossz opció. Mivel a habaraduwai tengerpart csodás ugyan, de a hatalmas hullámok miatt strandolásra alkalmatlan, eleve át akartunk menni a békés, csendes vizű Unawatunára. Akkor kalandra fel, irány a buszpályaudvar. Menetrendet nem találtunk, aztán megtudtuk, hogy olyan nem is létezik. Megvárják, amíg kellő számú utas gyűlik össze, akkor elindul a járat, és jön a következő. Ha belegondolunk ez így gazdaságos, az ázsiai népek meg úgysem rohannak úgy mint mi, amikor odaérnek valahova, akkor majd ott lesznek.
Ezzel a csodás festésű busszal (is) utaztunk. A White Bird, a Fehér madár a Sri Lanka büszke népét jelképező oroszlánokkal:
A buszok sofőrjei készségesen segítettek, hogy melyik járatra szálljunk fel. A járgányok többsége belülről ugyanolyan színes mint kívülről. Sőt, még villogó fények is vannak, szól a zene, mintha valami diszkó lenne. Holland szomszédaink videója nem csalás, nem ámítás volt. A sofőr nyugodtan üldögél, várja a megfelelő számú utast. A már a buszon ülők szintén nyugodtan várakoznak, senki nem idegbeteg, nem szólogat be, nem jár keze-lába, majd indulunk amikor eljön az ideje. Színes belső tér, színes utasok, vidám hangulat. Nem hiába, Ázsia az Ázsia, mindig mondom, hogy a nyugalom szigete. Aztán megérkezik a kalauz is, aki majd menet közben szedi be a filléres viteldíjat. Jegy nincs, bizonylat nincs, minek pazarolni a papírt.
Felszálltunk a Fehér madárra. A sofőr nyugodtan várakozik:
A belső festés ugyanolyan vidám és művészi mint a külső:
A sofőr mögött egy Buddhát ábrázoló kép színesen villogó keretben:
Gyülekeznek az utasok:
Mi is türelmesen várakozunk, az unawatunai beach megvár:
Sofőrünk a visszapillantóban:
Az a fehér kör az egyik hangszóró. Szól a zene, szabadság, boldogság:
A sofőr mellett, a szélvédő előtt egy kis oltár. Buddhista és hindu motívumok keverednek az ország építészetét szimbolizáló kis szobrocskákkal. Van Buddha-szobor, meg Ganésa, az elefántfejű hindu isten. Van az épületek bejáratánál levő, az ősi fővárosokban megismert, védelmet biztosító holdkő miniatűr, meg a hasonló funkciót betöltő őrkő. Ez utóbbiból kettő is. Aztán ott vannak a Sri Lanka büszke népét szimbolizáló oroszlánok. Jó tudni, és biztonságérzéssel tölt el, hogy az út során több vallás istenségei, na meg szinte az összes őrző-védő szimbólum vigyáznak majd ránk. Na meg a sziget szinte mindenféle felekezeti hovatartozású utasa (a lakosság legnagyobb része buddhista vagy hindu) megtalálja a saját.vallási jelképeit. Éljen a tolerancia, az elfogadás és a vallásszabadság! Az oltár előtt friss virág, melyre a kalauz körülbelül öt percenként vizet permetez. Ez is a feladatai közé tartozik.
Aztán elindulunk. Jön a kalauz. Kéri a filléres viteldíjat, csakis készpénzben. Nincs aprónk, nem kérünk vissza, de ő visszaad. A rend az rend. Szól a zene, futkosnak a fények, mellettünk elsuhan az óceánpart, mely mindenfelé más és más, színes, mint a buszok. Kék, zöld, békés, hullámos, pálmafás vagy kopár. Útközben új arcait ismerjük meg a szigetnek. Mellettünk tuk-tukok, autók, kerékpárosok tömege halad, hol dudálva, hol előzgetve, kész kavalkád az egész, még sincs baleset. Tudom, Buddha és Ganésa vigyáznak ránk.
Kék busszal is utaztunk:
Zavartalan a kilátás, még az ablaküveg sem akadályoz, éljen a természetes légkondi! Az ablakok nyitva, kellemes levegő enyhíti a trópusi hőséget. Szegény ország lévén se a tömegközlekedési eszközökön, sem a taxik túlnyomó többségében nincs klíma, amit bevallom, nagyon díjaztam. Ez egész Dél-Ázsiára (Sri Lanka, India) jellemző. Szemben Délkelet-Ázsia országaival, ahol minden abnormálisan túlklímázott. Thaiföldön, Malajziában, Indonéziában, Vietnámban nem úszható meg a légúti betegség ha bármilyen közlekedési eszközre száll az ember, vagy uram bocsá' bemegy egy boltba. A taxik, buszok, metrók, vonatok, üzletek olyan szinten vannak túlhűtve, hogy beülve vagy belépve az ember azt hiszi, hogy eltévedt és valamiféle fagyasztókamrába került. A kinti 30 vagy sokszor inkább 40 fokos melegből hirtelen 15 fokba kerül, mindezt leizzadva, csuromvizesen, aligruhában. Szó szerint megfagy a vér az ereidben, és menekülnél kifelé, mondván inkább a pokol tüze. A felsorolt országokban mi sem úsztuk meg, az utak második felét lázasan, gyengén, iszonyú torokfájás közepette, a köhögéstől fulladozva töltöttük. Mindezt a melegben. Micsoda kitolás! Később, a tapasztalatok miatt hiába próbáltam meg védekezni, és mindenhova kabáttal a kezemben meg zárt cipőben menni, az sem védett meg. Na ja, a légkondi még fel is kavarja a kórokozókat, melyek ellen ráadásul mi védtelenek vagyunk. Dél-Ázsia emiatt is maga volt a paradicsom. No klíma, no betegség.
A kalauz készségesen segített, intett, hogy hol kell leszállnunk. Ez a procedúra megér egy külön misét, kész bűvészmutatvány. A busz nem áll meg - minek ilyen haszontalan dolgokra pazarolni az időt - csupán lassít. Jó időben előre kell menni leszállási szándék esetén, és az alsó lépcsőfokra állni, úgy, hogy közben gyakran nyitva van az ajtó is. Aztán amikor a járgány sebessége csökken, egy hirtelen mozdulattal leugrani az egyébként igen magasan levő alsó lépcsőről. A kézben cipelt csomag csak ront a helyzeten. Mivel az unawatunai strandra buszoztunk, mindkét kezünk tele volt strandcuccokkal, így cirkuszi mutatványként éltem meg az utazás befejező mozzanatát. Csoda, hogy még élek. Elgondolkodtatott, hogy a helyi idősek vajon hogy szállnak le. Elmondom, nálam sokkal ügyesebben. Mondtam én, hogy a tengerparti népek a legegészségesebbek.
A buszozás utolsó része sem vette el a kedvünket a kalandos utazástól, két nap múlva ismét buszra szálltunk, már mint rutinos utasok.
