Városi paradicsom

Biztos van valami oka annak, hogy a sri lankai bejegyzéseim kapcsán a tudatalattim mindig a paradicsomra asszociál. Na nem a kerek, piros gasztronómiai alapanyagra (bár a gasztronómia is a sziget erősségei közé tartozik, ez most meg is látszik rajtunk), hanem a földi édenkertre. Végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy ennek a csodának a részese lehettem, ezért álljon most itt aláfestésként a zene leg-leg-legjének, az Emerson, Lake and Palmernek a dala, a "Szerencsés ember": 

https://youtu.be/yRvljAT4O6Q?si=iic2XoxCMTAaq5qu

A tengerparti Negombóból az ország belsejében fekvő Dambullába vitt tovább az utunk. Azon kívül, hogy itt találhatóak a méltán híres buddhista barlangtemplomok, a város legfőbb jelentősége, hogy remek bázis a sziget számos látnivalójának a felfedezéséhez. A környék igazi kulturális sokk (ami a léleknek soha nem sok), csupa UNESCO világörökségi helyszínnel. Csillagtúraszerűen bejárható innen a két híres szikla, Sigiriya és Pidurangala, az ország első fővárosa Anuradhapura és a második, Polonnaruwa. A környéken rengeteg vad elefánt él szabadon, látványuk hatalmas élmény, így egy szafarit is érdemes a kulturális élvezetek közé beiktatni. 

Dambullai szállodánk sofőrje, Nisan jött értünk Negombóba, akiben egy végtelenül barátságos, segítőkész, hatalmas lélekkel és tudással rendelkező embert ismertünk meg. Személyisége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a vele töltött öt nap kirándulásai a fáradalmak ellenére olyan fantasztikusra sikeredtek. Rengeteg tanáccsal látott el minket, sokat tanultunk tőle a buddhista szokásokról és illemről, például azt is, hogy Buddha szobornak soha nem fordítunk hátat és mérhetetlen illetlenség szelfizni velük. Számos olyan eldugott helyet mutatott, melyekről nem szólnak az útikönyvek, így nem is tudtunk róluk, és turisták áradata helyett a békesség fogadott.

Nisannal:

Már maga a Negombóból Dambullába vezető út is csodálatos volt. Kedvenc karcsú ázsiai hegyeimet buja pálmaligetek szegélyezték, rizsföldek, templomok, apró kis falvak, vízibivalyok, hófehér madársereg, királykókusz és gyümölcs árusok mellett suhantunk el. Sokszor mondtam már, de ismét beigazolódott, hogy időnként nagyobb élmény eljutni A-ból B-be, mint maga A vagy B.

Mindenfelé karcsú pálmák között suhantunk:

A gyógyszernek és gasztronómiai élvezetnek egyaránt beillő királykókusz szopogatása az út mentén:

A királykókusz felnyitása nem annyira egyszerű feladat. Megvan a módja, na meg megfelelő eszközt is igényel:

Útszéli gyümölcsárus. Külön felhívnám a figyelmet a csak Dél-Ázsiában termő különleges vörös banánra:

Időnként megálltunk egy-egy fotómasinát csábító helyen, miközben csakis egészségügyi okokból elszopogattuk egy királykókusz levét. Merthogy magas ásványi anyag és nyomelem tartalma miatt véd a kiszáradástól meg a betegségektől. Ezt meg is tapasztaltuk, az egész út során szorgalmasan vettük magunkhoz a természetes gyógyszert, és nem is lett semmi bajunk. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy Délkelet-Ázsia országaival szemben Dél-Ázsiában vagy nincs is légkondi az autókban, boltokban, múzeumokban, vagy ha van is, nem tolják túl őket. A buszokban egyáltalán nincs, de erről majd később. Délkelet-Ázsiában, például Thaiföldön, Malajziában, Indonéziában olyan örült módon klímáznak, hogy nem lehet megúszni betegség nélkül. A minimum 35 fokos kinti melegből leizzadva belépni egy abnormálisan 15 fokosra hűtött boltba, múzeumba, beszállni egy taxiba vagy tömegközlekedési eszközre nem éppen kellemes és egészséges dolog. Soha nem értettem, hogy miért nem értékelik a kellemes meleget, és miért nem örülnek annak, hogy soha nem kell téli hidegben fagyoskodniuk. Persze, az ember már csak olyan, hogy soha nem értékeli azt, amivel a sors megáldotta. Mindenki más akar lenni. A fehér bőrű ember például le akar barnulni, és aszalja magát a napon. A sötétebb bőrű meg fehéredni akar. Emlékszem, amikor most már 19 éve először szembesültem bőrfehérítő krémmel Balin. Most már azt is tudom, hogy Ázsiába itthonról vigyek naptejet, mert az ottaniak nem csak a barnulást akadályozzák, hanem még fehérítőt is tartalmaznak. Aztán mégsem jöhet haza az ember lánya a trópusokról hófehéren, mert még nem hinnének neki. Na jól elkalandoztam.

Dambullába érve szintén a paradicsomban éreztük magunkat. Szó szerint, ugyanis a szállásunkat City Paradise-nak, vagyis városi paradicsomnak hívták. Találóan. A város közepén, a kapun belépve igazi paradicsom fogadott. Egy hatalmas trópusi kert, melyet szállásadónk édesapja művelt nem kis lelkesedéssel és eredménnyel. Hatalmas pálmák, színes virágok, gyümölcsök, fűszernövények, igazi oázis a város közepén. Béka kuruttyolással, madár rikácsolással, békességgel. Mindez különösen kedves volt számomra, hisz a kertészkedés az én szenvedélyem is. Szállásadónk büszkén kalauzolt körbe, mesélt a növényekről, és kóstolót is kaptunk a beérett gyümölcsökből, melyekről fogalmunk sem volt, hogy micsodák. Igazi családi kis szállás volt, szó szerint, a família a mellettünk levő szobában lakott.

A fárasztó út után jólesett egy karamelles cappuccino. Ennyire finomat még soha nem ittam. Egyszerre volt krémes, habos és nagyon-nagyon karamelles:

Házigazdánk büszkén kalauzolt körbe a városi paradicsomban:

Mintha a család része lettünk volna:

Oázis a város közepén:

A pompás kert titka, a naponta használatos locsolócső:

A szállás legkényelmesebb zuga az egyszerű de otthonos szobánkhoz tartozó kis terasz volt, ahol reggelente és esténként fantasztikus volt üldögélni. Azért csak akkor, mert Dambulla nem az üldőgélésről szól, hanem a környék aktív felfedezéséről. A teraszhoz tartoztak még az ott felszolgált reggelik is. Házigazdánk főzte frissen, és már nem lepődtünk meg azon,  hogy akkorra készült el amikorra kértük. Ismét helyi reggelit rendeltünk, kontinentális pirítóst tojással itthon is ehetünk. Minden reggel más helyi finomságot kóstolhattunk meg. De erről majd később részletesen. Maga az épület A Gyűrűk ura filmekből ismert hobbitlakokra emlékeztetett, azok minden bájával.

Sri lankai reggeli a teraszon:

Szerettük a szállást nagyon, mindössze egy probléma volt vele. Nem volt a szobákban hűtő. Ez pedig lényegi probléma a trópusi melegben, ugyanis az alapvető élelmiszer, a helyi sör buggyantan, akármilyen jó is, cseppet sem élvezhető. Férjem óvatosan megkérdezte a házigazdánkat, hogy beteheti-e a sörös badellákat a család hűtőjébe. Addigi sri lankai emberismeretem alapján csodálkoztam volna ha nemmel válaszolnak. Sőt, azt is mondták, hogy ha uramat éjszaka fenyegetné a kiszáradás, nyugodtam menjen be hozzájuk az életmentő nedűért, az ajtó nyitva várja. Megköszöntük szépen a lehetőséget, de az eszünkbe sem jutott volna, hogy késő éjjel éljünk vele. Nem is kellett. Ugyanis mire este hazaértünk a sétából, a hűtő a teraszunkon állt. Házigazdánk kitolta a lakásából az ajtónk elé, nehogy valamiben is hiányt szenvedjünk. Mi csak néztünk tátott szájjal, megdöbbenve, azt hittük, hogy ez nem lehet valóság, hanem valahol a mesében vagy valami álomban járunk.

A teraszunkra kirakott hűtő, tetején a kertben termett trópusi gyümölccsel, melyet az apuka nekünk szedett le a fáról:

Most már tudom a nevét, graviola:

Ezért kellett a hűtő. Sri lankai sörök, a tigris és az oroszlán:

Következő este házigazdánk egy újabb meglepetéssel állt elő. Elkészült a családi vacsora, és egyszer csak lerakott a teraszunk asztalára egy tálat kóstolóval. Szerintem már mondanom sem kell, hogy isteni finom volt. Ceylon szigete minden napra tartogatott valami meglepetést, amely annyira emberi és számunkra különös volt, hogy nem lehetett az országba nem beleszeretni.

Azt már említettem, hogy az idei utunkun különösen kegyesek volltak hozzánk az égiek. Kezdve a szerencsés indulási és hazajöveteli időpontoktól az időjárásig. Decemberben az országra szakadt a Ditwah ciklon árvizekkel, földcsuszamlásokkal, rengetegen váltak földönfutóvá, és sok volt a halálos áldozat is. Borzalom volt az egész. A leginkább sújtott területeken, a hegyekben autózva sajnos láttuk a ciklon rombolásának maradványait. Az élet ugyan visszaállt a rendes kerékvágásba, le a kalappal az ország népe előtt, de egy ekkora pusztítás nyomait nem lehet egy hónap alatt eltakarítani. Láttuk a földcsuszamlás maradványait, az útra gördült sziklákat, letiport házakat és bizony kegyeleti táblákat is azokon a helyken, ahol egész családok váltak a dühöngő természet áldozataivá. Ezt bemutatni nem tudom, mert úgy éreztem, hogy a tragédiát nem illik fotózni. Kegyeleti okokból sem. Nem, nem vagyok katasztrófa turista. De bevallom, megviselt. Csak az vigasztalt egy kicsit, hogy az apró sziget legfőbb mentőöve a turizmus, és azzal, hogy ott voltunk, hátha tettünk valamit, egy egészen picinykét néhány család megélhetéséért. Hálát adok az égieknek, hogy végig csodálatos időnk volt. Ha esett azt éjszaka tette, így egy programunkat sem törte ketté az időjárás. Felhőt keveset láttunk, szikrázó napsütést annál többet, így a D vitamin raktáraink is feltöltődtek. Mi még időben hazajöttünk, három nappal a közel-keleti háború kitörése előtt. Ez a szörnyűség ismét sújtja a kis szigetet, hisz egyenes következménye a turizmus visszaesése.

Szóval szerencsés utunk volt minden szempontból, és a közhellyel élve talán nincsenek véletlenek. Az utazásaink során nagyon szeretjük azt a multikulti világot amibe belecsöppenünk. Megismerkedünk a helyieken kívül rengeteg náció, rengeteg kultúra turistáival. Jókat beszélgetünk, sokszor kézzel-lábbal, sörözünk, utazási tapasztalatokat cserélünk, tippeket adunk egymásnak. Egy pohár sör vagy rum mellett ilyenkor többet lehet tanulni a világról mint bármilyen iskola bármilyen tankönyvéből. Ráadásul a légkör is jobb. Kis dambullai szállásunkon úgy hozta a sors, mert nincsenek véletlenek, hogy a szomszédos szobában egy indiai vendég lakott. Mi meg Sri Lanka után pont Indiába készültünk, egy számunkra teljesen idegen világba. Szóba elegyedtünk, söröztünk-rumoztunk, aztán azóta is tartó barátság lett belőle. 

Dambulla utcáit járva igen megtetszettek a színes kamionok na meg a buszok. A rajtuk utazó tömeg ellenére van egy különleges bájuk, sugárzik belőlük a vidámság. Először úgy gondoltam, hogy elég ha csak kívülről csodálom őket, a velük való utazást a rajtuk tartózkodó hatalmas népsűrűség miatt inkább mellőzném. Jaj, már megint azok a fránya előítéletek! Aztán a sziget tengerpartján megismerkedtünk egy kedves holland házaspárral, akik arról lelkendeztek, hogy mekkora élmény a buszokkal való utazás, belül is színesek, vidámak, sokszor még a zene is szól. Nem beszélve arról, hogy hihetetlenül olcsóak. Később, a tengerparton kipróbltuk. Nem is egyszer. Nem bántuk meg. 

Színes világ:

Vörös indián:

Sri Lanka:

Vajon hányan férnek fel egy buszra?

Színes tuk-ukok:

Álljon itt néhány fotó Dambulla városáról:

Rizst vegyenek:

Magok, gyümölcsök és zöldségek:

Vettünk egy kis lime-ot. Teába, koktélba kiváló:

Megérkezés a paradicsomba

I dedicate my posts about this year's trip to our Indian friend, Atul, whom the heaven's arranged for us to meet in Sri Lanka before our trip to India and then in India as well. We learned a lot from him about his country and good-naturedness.

Az idei útról szóló bejegyzéseimet indiai barátunknak, Atulnak ajánlom, akivel úgy intézték az égiek, hogy indiai utunk előtt Sri Lankán találkoztunk, majd Indiában is. Sokat tanultunk tőle az országáról és emberségből. 

Többször mondtam már, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy amikor a teremtő megalkotta a világot, a paradicsomot csakis a később Ceylon névre keresztelt apró, könnycsepp formájú szigetre helyezhette. Ugyanis ennyi természeti szépséget egy helyen még sehol nem láttam. A színekkel sem bánt mostohán, a buja smaragdzöld mellett az óceán türkizkékje is dominál. Köztudott a zöld szín nyugtató hatása, talán ezért is éreztem annyira békésnek mindent, amellett, hogy a kedvenc árnyalatom is. Az előbbiekből  következik, hogy az első emberpár, Ádám és Éva is csak itt élhetett, és itt eshettek bűnbe. (Indulás előtt féltünk is a sziget kígyóitól, de ebben is szerencsénk volt az út során, eggyel sem találkoztunk.) Talán emiatt motoszkált bennem oly régen, hogy meg kell látogatnom druszám (mivel én is Éva volnék) egykori szigetét. Na nem a bűn miatt, hanem a név miatt. Merthogy "nomen est omen" ahogy a latin mondaná, vagyis a név kötelez.

Aláfestésként. Paradise:

https://youtu.be/CQIbh3LWDo4?si=D9-2k6u7pMDg42V6

Egy utazás tervezése, előkészítése mindig hosszú folyamat. Repjegyek, vízumok, szállások, A-ból B-be jutás lehetősége, látnivalók összegyűjtése, annak mérlegelése, hogy hol hány napot érdemes tölteni. Utánaolvasás, YouTube videók nézése, melyekről a végén aztán kiderül, hogy a fele sem igaz, vagy legalábbis mi nem úgy tapasztaljuk, de valami kiindulópont kell. Aztán a szervezés során ezerszer módosul a látnivalók sorrendje, az ott töltött idő, a végsö döntés helyessége így is csak a célállomáson dől el. Úgy érzem, hogy az idei Sri Lanka - India utunkat a legjobban raktuk össze, így, megtapasztalva a döntéseinket sem csinálnám máshogy.

Az ősi Ceylon szigetének látnivalóit két csoportba sorolnám. Vannak aktív és vannak passzív desztinációk. Az aktívakhoz tartoznak a kulturális és történelmi emlékhelyek, a természeti csodák (hegyek, vízesések, dzsungel, szafari) meglátogatásai, melyekhez kell némi állóképesség, főleg a mi korunkban. A passzív pihenés pedig a tengerparti pihengetés némi sörrel meg sok kulináris élvezettel fűszerezve. (Míg az előbbiek után beér a nadrágszíj, az utóbbi hozománya az itthoni kemény fogyókúra.) Mindkettő fantasztikus élmény, csak meg kell találni a mindenki számára megfelelő arányokat.

Oké, azt eldöntöttük, hogy Sri Lanka. Azt is, hogy mit szeretnénk látni. De mivel kezdjünk? Egyáltalán hova hogyan tudunk eljutni? Első tervként tán a sziget legtöbb látnivalót magáénak tudó helyére, emiatt ennyi idősen meglehetősen nehéz terepnek minősülő Dambullára gondoltunk. Azonban egy fárasztó, átszállásos repülőút után nem biztos, hogy szerencsés még 150 kilométerre elmenni. Ráadásul a sri lankai 150 kilométert ne úgy képzeljük el mint kishazánkban. Csodás természeti adottságaiból kifolyólag mindenfelé hegyek, kanyarulatok, autóval is mintegy 5 óra a táv megtétele. Az országban privát autót sofőrrel igen korrekt áron könnyű szerezni, hisz a lakosság nagy része a turizmusból él. Dambullai szállodánk már a foglaláskor felajánlotta sofőrét, akit a későbbiekben igen megszerettünk. 

A fentiek miatt a dambullai kezdést hamar elvetettük. Két lehetőség maradt, a reptér közeli főváros, Colombo, vagy a reptérhez még közelebbi Negombo. Az utóbbiról sok negatív véleményt olvastunk, miszerint semmi másra nem jó, csak arra, hogy érkezés után vagy indulás előtt egy napot reptéri szállás apropóján aludjunk egyet. Így Colombo mellett döntöttünk. Aztán teltek a napok. A Colombo-ban lefoglalt szállásunk semmiféle felületen nem válaszolt a kérdéseinkre, ebből kifolyólag rossz előérzetünk támadt. Elkezdtük ismét a reptér közeli, ráadásul óceán parti Negombót nézegetni, ahol találtunk egy frissen nyílt csodaszép szállodát hihetetlenül alacsony áron. Közel az óceánhoz. Mivel Colombo szintén elég aktív program lett volna, az ottani szállodára pedig megharagudtunk, átvariáltuk a városokat, Negombo lett a kezdéshez a nyerő, Colombo pedig maradt a végére, egy másik szállodával. Átgondoltunk mindent, és igen jól tettük, hogy egy fárasztó repülőút után nem fővárosi rohanó városnézéssel kezdtük, hanem három nap pihenéssel az óceán partján. Jó döntés volt.

Csupaszín Negombo:

Negombo közvetlenül az Indiai-óceán partján fekszik, mindössze 12 kilométerre a repülőtértől. Álmos kis halászfaluból nőtte ki magát nagyvárossá, de a tengerparti rész megmaradt nyugodt, pihenésre alkalmas övezetnek. Jó választás a repülőút után álmos embereknek. Fantasztikus érzés az itthoni télből a sós levegőjű nyárban landolni. Az ember agyát elönti a boldogsághormon. Nem hiába, hogy a tengerparti népek élettartama a leghosszabb. A tenger látványa, morajlása, sós illata, a bőrt simogató napsugár hatalmas boldogsággal tölt el, a pálmafák látványa ezt csak fokozza. Nem beszélve a számos tradicionális halászhajóról, melyeket a mai napig használnak. Ezek egyetlen fatörzsből faragott, kitámasztóval ellátott csónakok, melyek a katamaránokhoz hasonlatosak, de csak az egyik oldalukon található a kitámasztásra szolgáló talp, így kissé fura, még sehol máshol nem látott aszimmetrikus az ábrázatuk.

A tradicionális, kitámasztóval ellátott halászhajók:

Negombo szintén rácáfolt az Útikritikán olvasottakra. Nagyon szerethető. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy velem lehet a baj, hisz már megszokott, hogy a véleményem szöges ellentétben áll az úti fórumokon olvasottakkal. Azt hiszem ezt a továbbiakban figyelembe kellene vennem az utak tervezésénél, és a legrosszabb kritikát kapott helyeket kellene megcéloznom. Na majd dolgozom rajta.

A szállodába becsekkoláskor ért az első meglepetés. Lényegretörően megkérdeztem, hogy mikor van a reggeli. A válasz az volt, hogy ha felébredünk menjünk ki az erkélyre, és intsünk le, hogy na akkor most brekfösztölnénk. Akkor fogják az ételt a tetőteraszon frissen tálalni. Egy repülőn töltött éjszaka után a következő nap délben már sikerült is felébredni, és semmi probléma nem volt abból, hogy délután fél egy tájban reggeliztünk. Az a tetőterasz és az a reggeli! A kilátás az óceán és a környező pálmák, enyhe szellő, 30 fok januárban, mindez friss házi koszttal na meg a trópusi madarak rikácsolásával fűszerezve. Igazi sri lankai reggelit kaptunk, string hoppers volt csirke curry-vel. Most már tudom, hogy ez mit jelent. Vékony rizstésztából készült párolt gombócok fűszeres, szószos csirkekockákkal. A curry itt nem az india fűszert jelenti, hanem a szószos húsételt. Ilyen omlós csirkét még sosem ettem. Volt hozzá sambol, ez egy friss kókuszból készült fűszeres püréféle. Itthon még az enyhén csípőset is képtelen vagyok megennei, az erős szambolt viszont könnyező szemmel és időnként köhögcsélve ugyan, de belapátoltam. Nem csak azért mert nem akartam megsérteni a háziakat, hanem azért, mert annyira különlegesen finom volt. Aztán frissen facsart görögdinnyelé, papaya meg banán következett. Nem olyanok mint itthon, hanem az az igazi éretten leszedett mézédes fajta. Aztán kávé igazán elegáns kannában tálalva. Nem ecsetelem tovább az ízeket, ez ugyanis megér majd egy külön bejegyzést.

Reggeli közben egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert a háziak ott álltak mellentünk, és ahogy ürült a tányér vagy a pohár azonnal szedni meg tölteni akartak. Igen nehéz volt megértetni velük, hogy mi ezt nem várjuk, a self service kiválóan megfelelő opció számunkra.

Az első emeleti erkélyről kellett leintegetnünk, hogy reggeliznénk:

Reggeli a tetőteraszon:

Panoráma a tetőteraszról:

A tolvaj szarkák. Természetes volt, hogy el-elcsentek az ételből:

Kedves házigazdánk:

Percy, akinek a felesége készítette az isteni reggeliket:

Sri lankai kényelem. Lourdes Inn:

Mindennel felszerelt konyha, ha mi is főznénk. Jó hasznát vettük az egyik este hazavitt étel melegítésekor:

Az is a sors keze volt, hogy a szálláson pont az Eddie lakosztályt kaptuk. Ugyanis pilótamackónk, aki anno Baliról repült velünk haza, az Edy nevet viseli. (Jól van na, egy kicsit máshogy írják de a név kiejtése ugyanaz.)

Róla itt lehet olvasni: https://frangipaniszerelmei.blogspot.com/2025/06/java-fele-feluton.html

Aztán lesétáltunk az óceán partjára. Minden olyan természetes volt a csillogó homokkal, a ma is használatban levő tradicionális halászhajókkal és pálmalevelű halászkunyhókkal. Semmi luxus, semmi csillogás, semmi tömeg, sem az általam annyira utált heringeffektus számtalan nyugággyal és napernyővel, ellenben hatalmas boldogság és béke honolt, olyan hátizsákos turistáknak való terep. Különleges báj lengett körül mindent. Megbabonázott. Otthon éreztem magam. Kikapcsolt az agyam, nem gondoltam semmire, csak élveztem ahogy a nap és a szellő simogatták a bőrömet, ahogy az orrom beszippantotta a sós levegőt, ahogy a szemem elrévedt a türkizkék vízen és ahogy a fülem hallgatta a végtelen óceán zenéjét. 

Más is így gondolja. Meditáció:

Az óceánpart diszkrét bája:

"Hej halászok, halászok, mit fogott a hálótok?"

Negombo nem "csupán" óceánpart. Negombo egyben kultúra és gasztronómia is. Számos temploma, erődje és igen takaros éttermei is vannak. Sajnos állandó időhiányunk miatt csak keveset tudtunk felkeresni - na meg valljuk be nehéz volt elszakadni az óceántól - viszont azok annál nagyobb élményt nyújtottak. 

Az érdekesnek nevezhető Angurukaramulla buddhista templomba egy sárkány száján át tudunk belépni. Nekem kissé bizarrnak tűnt, de ízlések és pofonok. A bejárat mellett egy 6 méter magas ülő Buddha szobor fogad.

Beléptem a sárkány száján át:

Elefántos lépőkö a bejáratnál:

A templom a 6 méteres ülő Buddhával:

Buddhista kolostor óratoronnyal:

Buddhista kolostor pálmák ölelésében:

Elefántok mindenhol:

Fekvő Buddha, avagy a nirvána:

Meditáció az erdőben. Amikor Buddha meditált az erdőben, egy elefánt és egy majom gyümölcsökkel kínálta:

Buddha-sor:

Már sötétedett amikor a csodálatos Sri Singama Kali Amman hindu templomhoz értünk, ahol igazi színkavalkád fogadott. A templomot Kali istennőnek szentelték, aki a halál, az idő és a világvége istennője, akit egyben gyakran társítanak a szexualitással és az erőszakkal is, de az anyai szeretet szimbólumának is tekintik. Nekem ez így egyben egy kissé szürreális, de nem vagyok elég bölcs, és nincs elég tudásom a hindu szimbolika megértéséhez. Az épület egyébként csodaszép, a színvilágról beszéljenek a képek:

Kíváncsiak voltunk a tengerpartról kissé messzebb fekvő városközpontra is, ahova egy kellemes tuk-tuk út után jutottunk el, és a helyiek nyüzsgő piaca, egy óratorony meg egy szuper cukrászda fogadott. Jó szokásunkhoz híven ismét lementünk a turistatérképről, és cseppet sem bántuk meg.

A belváros óratornya:

Színes város:

Színes tuk-tuk:

Itt valóbanTECSO-nak hívják:

Míves kapu ceyloni oroszlánnal:

Stílusos térkő tengeri csillagokkal:

Már sötétedés után értünk a csatorna partján fekvő 17. századi holland erőd maradványaihoz, ami tán szerencsésnek is mondható, mert csodásan ki volt világítva, és azt hiszem így még jobban mutatott. Az sem szegte kedvünket, hogy a kapun átsétálva a börtönnél lyukadtunk ki. Éppen nyílt a vaskapu, és az éjszaka jótékony leple alatt kigördült egy rácsos, az intézmény bentlakóit szállító busz. Ilyet sem láttam még. Az erődöt eredetileg a portugál gyarmatosítók építették a hollandok távoltartása érdekében. Erőd ide vagy oda, a kereskedelmi központként működő Negombót a hollandok elfoglalták, és az épületet átépítették. Az erődből mára már csak egy kapu és egy torony maradt, de nagyon imádtam. Volt valami különleges hangulata a kies éjszakában a börtön mellett, egy eldugott helyen a csatorna partján. Azért figyeltem, hogy járáskor merre pakolom a lábaimat, nehogy valamiféle kígyóba botoljak. Szerencsére éppen nem járt arra egy sem. 

A megmaradt kapu. Háttérben a börtön rácsai:

Az építés éve virággal:

Kapu és torony az éjszakában:

A gyarmatosítás egyébként rányomta a bélyegét a város életére. A portugálok tevékenységének következtében, akik megtiltották a szabad vallásgyakorlást, és erőszakkal rákényszerítették az emberekre a keresztény vallást (ej mennyi borzalom történt már a vallás intézményének égisze alatt), a lakosság nagy része keresztény. Fura dolog egy főként buddhista hitű országban keresztény templomokat, feszületeket és Mária szobrokat látni. 

Mivel bármilyen csodás is volt a reggeli, sok hullám csapkodott azóta az Indiai-óceánban, és bizony megéheztünk. Szintén tuk-tukkal visszatérve a tengerpart környékére számos kis kockásasztalos stílusú étterem hivogatott. Kiválasztottunk egy olyat, ahol sorba kellett állni a szabad asztalért, mondván, hogy ha nagy a fogyás akkor friss az étel. Volt még bennünk egy kis hasmars félsz, de az egész út során nem volt semmi bajunk. Az étel minősége a reggelihez hasonlatosan kiváló volt. Az adagról már nem is beszélek. Sri lankai és indiai ízek keveredtek, itt szerettem meg a lepénykenyeret, a parotát, és a tejszínes, csirkehúsos feldarabolt tésztát, a kottut. Zárásként álljon itt egy a szállodai reggeli időpontjához hasonló történet. Bementünk az étterembe, leültünk, és mivel láttuk. hogy mindenki asztalán sörös üveg áll, rendeltünk két sört. A tulajdonos, egy csodaszép hölgy, azt mondta, hogy ő azt nem tart, de menjünk át a szomszéd boltba, vegyük meg ott, és hozzuk be. El tudja ezt bárki is képzelni egy magyar étteremben? Kintről italt behozni? Tulajdonosi felszólításra? Majd amikor a férjem visszaért a máshol vett folyékony kenyérrel, az étterem tulajdonosa az asztalunkra tett egy sörnyitót és két söröskorsót. Ez Sri Lanka, ez Negombo!

Sri lankai folyékony kenyér:

Az étteremben kapott söröskorsókkal:

Az étterem szépséges tulajdonosa, háttérben Ganésa:

Frissen sült parota:

Egy "kis" adag kottu:

Egy könnyű vacsora:

Tervezzük a visszautat. Hogy mit hoz a sors, hogy mit adnak az égiek, azt még nem tudjuk. Csak azt tudom, hogy amikor már itthon reggeli kávézás után Sri Lankáról és Indiáról beszélgettünk a férjemmel, és közben beáztattam a kávés csészémet, az alján egy szív jelent meg. Ez nem lehet véletlen. Lehet, hogy a karmám?