Annyira spirituális, csodás kisugárzású hely, hogy valószínűleg ide szállnak le az istenek kikapcsolódni, meditálni és a teremtményeiket csodálni, ha már megunták a felhőkön való láblógatást. Az állandó köd, a pára, a fények játéka és az első látásra csupacsipke épület olyan sejtelmes hangulatot kölcsönöz az egész környéknek, melyet még sehol nem tapasztaltam.
Az indonéziai Jáva csodás, mesés szigetén misztikus környezetben, párába burkolózó hegyek, füstölgő
vulkánok, ködben lebegő pálmaligetek, élénk zöld rizsteraszok ölelésében fekszik a világ legnagyobb buddhista épülete. A legtöbb ilyen létesítménnyel ellentétben, melyek tulajdonképpen templomkomplexumok, nagy területen sok kisebb épülettel, Borobudur egyetlen hatalmas építmény.
A 8. században épült, méltán az UNESCO világörökség része.
Ott tartózkodásunk alatt az égiek nem voltak kegyesek hozzánk, hisz pont akkor tartottak bemutatót arról, hogy milyen egy igazi trópusi monszuneső. Mit eső, iszonyatos felhőszakadás. Bár lehet, hogy ezáltal akarták megmutatni a hely igazán misztikus arcát. Ugyanis az ömlő eső, a 35 fokos meleg és az emiatt felszálló pára a Merapi vulkán lábánál olyanná tette a környezetet mintha a fellegekben járnánk. Sejtettük, hogy ez lesz, hisz a monszun időszakában jártunk az egzotikus szigeten, és olyankor általában dél körül esik az európai számára elképzelhetetlen intenzitású eső, de csak erre az egy időpontra kaptunk jegyet. Öt napos yogyakartai tartózkodásunk alatt így is majdnem lemaradtunk Borobudur csodájáról. Jó előre, online kell jegyet venni. Kétféle belépő létezik, az egyik esetében csak kívülről nézhető meg a templom, míg a másik jegy esetében fel is lehet mászni az építményre. Óránként indulnak a csoportok, így pontos időpontra szól a belépő is. Persze, hogy közelről is meg akartam csodálni, meg akartam érinteni az ősi köveket. Az épület állagmegóvása érdekében viszont van egy napi limit, mely meghatározza, hogy hány ember mehet fel a tetejére, így csak korlátozott mennyiségű jegy érhető el. Abszolút érthető. Szóval pont a napi menetrend szerinti eső idejére szólt a nagy nehezen megszerzett belépőnk (valószínűleg ezért ezek voltak még elérhetőek), így igen jó szolgálatot tettek a már előzőleg Balin beszerzett speciális esőkabátjaink, melyek zsebkendő méretűre hajtogathatóak, és elférnek a kiránduló hátizsákban. Ahogy Angliában az esernyő, úgy Indonéziában az esőkabát elmaradhatatlan kellék. Az út során többször tettek igen jó szolgálatot, hisz az esernyővel ellentétben biztosítják mindkét kéz szabadságát a fotómasina számára, és mániákus fotósként vidáman fényképeztem, míg mások a bejáratnál kapott esernyővel próbáltak lavírozni. (Itt említeném meg, hogy igen jó volt a szervezés.) Egy speciális szandált is kaptunk a mászáshoz, hogy kevésbé koptassuk az ősi templom padozatát, mely lábbeli a környezetvédelem jegyében újrahasznosított természetes anyagokból, például kókuszdióhéjból készül, és Upanat szandál a neve, bár inkább női papucsnak néz ki. Kifejezetten csinos darab, kár, hogy nem tudtam hazahozni, mert pont annyit bírt ki mint amennyit szükséges volt.
Egy gondom azért akadt. A templom tetejére csakis idegenvezető segítségével lehet felmenni. Érthető, nehogy valamelyik turistának esetleg rongálni akadjon kedve, vagy esetleg hazavinni emlékbe egy ősi kődarabot. Csakhogy ez korlátozta azt amit a legjobban szeretek, a felfedezés szabadságát, sőt mindenféle szabadságomat korlátozott, és meg lehet kövezni érte, de zavar az x számú emberhez való alkalmazkodás is. (Hozzátenném, hogy az értékek őrzése megoldható lenne néhány biztonsági őrrel is, de ez csak az én szerény véleményem.) Bárhova megyek mindig előre felkészülök a látnivalóból, hogy ott már csak csodálnom kelljen a számtalan részletet. (Volt már rá példa, hogy egy helyi idegenvezetőnek én mutattam be egy templomot, amit nem ismert. Erről itt lehet olvasni: https://frangipaniszerelmei.blogspot.com/2025/05/pura-kehen-avagy-tuz-temploma.html).
Az idegenvezetőnk szerencsétlenségünkre igen tisztességesen megdolgozott a fizetéséért, és a rendelkezésre álló egy órából fél óráig egy helyben álltunk az ömlő esőben, és mesélt a helyről, csupa olyat amit már tudtam, miközben az ősi kövek, a csodás szobrok, a sztúpák, a párába burkolózó misztikus hegyek egyre ingerlőbben hívogatták az objektívemet. De ahogy a Rolling Stones is mondja: „You can’t always get what you want”, azaz nem kaphatsz meg mindent amit akarsz, legyen elég, hogy eljuthattam erre a csodás helyre.
Essen szó végre a lényegről is. Borobudur ősi temploma felülről nézve mandalát (a buddhizmusban a világmindenség szimbóluma) formál, mely a megvilágosodás fokozatain vezet végig, ahogy felfelé haladunk az egyes szinteken. Más templomokkal ellentétben nincsenek belső terek, csak nyitott teraszrendszer sztúpákkal. A szintek spirálisan járhatóak körbe, ahogy a buddhista meditációs gyakorlat teszi, miközben csodás kilátás nyílik az örök párába burkolózó Merapi vulkánra. Azt sem tudtam időnként, hogy az ősi köveket, a rajtuk levő faragásokat, vagy a mindezt körülvevő tájat nézzem.
A templom építői az indiai mitológiából ismert Meru hegy megépítésére törekedtek.
Nevének eredete a Boro (nagy) és a Budur (Buddha) szavakból származik.
Az alsó öt négyszögletű terasz a földi létet képviseli, a fölöttük elhelyezkedő három kör alakú a szellemi világ szimbóluma, a felsőn pedig sztúpák sorakoznak. Mind a 72 kősztúpa áttört és harang alakú, lótuszvirágot szimbolizáló talpazaton állnak, és mindegyik egy ülő Buddha szobrot rejt magában, melyek különböző kéztartásai a buddhizmus különféle tanításait ábrázolják.
A legfelső terasz közepén egy dísztelen, hatalmas sztúpa helyezkedik el, amely a Nirvána, azaz a felszabadított szellem elérésének a jelképe.
Az épület falait művészien faragott domborművek borítják, melyeken keresztül a legfontosabb buddhista bölcsességek, a karma törvényszerűségei, illetve a vallásalapító Sziddhárta herceg, a későbbi Buddha életének egyes fejezetei elevenednek meg. Így a templom olyan, mint a buddhista világnézet kőbefaragott tankönyve.
