Candi Bubrah.
Az UNESCO Világörökség részét képező 9. századi buddhista templom szintén a jávai Prambanani Régészeti Park területén található. Ott, ahol békében megfér egymás szoros közelségében a hindu templom a buddhistával, a park szomszédságában pedig a muszlim mecset a keresztény templommal és egyéb felekezetek kegyhelyeivel. Ez nem csak a térség vallási sokszínűségét, multikulturális társadalmát jelzi, hanem egy mindenre kiterjedő harmóniát, elfogadást, melyek összessége
az, ami miatt jobban otthon érzem magam a régió országaiban mint itthon. Ezt az érzést csak megtapasztalni lehet, leírni nem. Ott, ahol a gyűlölködés, az ítélkezés, az irigység nem a mindennapok meghatározó része, ott, ahol úton-útfélen mosolygós arcokkal találkozom, ott, ahol még a szellőnek is szabadság illata van, na az az a hely ahol igazán jól érzem magam. Pedig ott sincs kolbászból a kerítés, ott sem rózsaszín burokban élnek az emberek, és bizony sok helyen nagy a szegénység. De máshogy gondolkodnak, mások a prioritások. Igen, tudom, hogy van bennem nem kis elfogultság, hisz a szerelmeivel szemben elfogult az ember. Szerelemmel szeretni pedig feltétlen szeretet, csak az imádat tárgyának minden hibájával együtt lehet.
A templom eredeti neve ismeretlen, a helyiek nevezték el „candi Bubrah”-nak, amely jávai nyelven romtemplomot jelent. Ugyanis felfedezésekor csupán egy 2 méter magas romhalom volt.
Építésekor a Mataram királyság fővárosának területén állt. A fővárost a 11. században elköltöztették, a templomot elhanyagolták, majd a felejtés homályába merült. Évszázadokkal később a Merapi vulkán törmelékei maguk alá temették, földrengések is károsították, és benőtte a dzsungelnövényzet.
Amikor a területet a 19. században újra felfedezték, a templom romokban állt. 2011 és 2017 között rekonstruálták, neve mai állapotára is találó, mert egy része most is romokban hever. Így bár nem ragyoghat a teljesen felújított épületek pompájában, a maga természetes valójában van valami különleges vonzerő, természetesség. Nekem így jobban is tetszett, közelebb állt a valósághoz, és a fantáziám összerakhatta a földön heverő köveket, mint ahogy gyerekkoromban az építőkockákat. A kövek, a rajtuk levő faragványok a történelemről , a kor hitvilágáról, mérnökeinek nagyszerűségéről, a kőfaragók ügyes kezéről tanúskodnak, mindezt teszik a romokat körülvevő buja zöld trópusi környezetben. Igen közel van hozzá a hatalmas Sewu templom, régészek szerint a Bubrah nem önálló kegyhely, hanem a környék többi leletéből következtetve a Sewu része, annak déli őrzőtemploma volt.
Környező híresebb társaival ellentétben olyan mint egy rejtett kincs, ahol a kevés turista miatt nyugalomban, csendben élhető meg a hely misztikus, spirituális szelleme.
