Jakartában az óvárosban szálltunk meg. Szálloda keresésünk elsődleges szempontja - a piszkos anyagiak mellett - mindig a lokalizáció. Hogy közel legyen mindaz amit meg szeretnénk látogatni. A történelmi épületek, a fő látványosságok, és közel legyen az élet. Boltok, éttermek, piacok, bulinegyed. Hogy a mindig szűkre szabott időnkből minél kevesebb menjen el az utazásra, hogy a közlekedés anyagi vonzatáról már ne is beszéljek. Egy központi fekvésü, emiatt picit drágább szálloda összességében még mindig olcsóbb ha gyalogosan, vagy a közlekedési eszközök minimális igénybevétele mellett eljutunk szinte mindenhova ahova szeretnénk. Mindemellet adott az a kényelem is, hogy az esti vacsora beszerző körút során nem vagyunk kötve senkihez és semmihez, simán lesétáljuk. Így a magunkba tömött kalóriák egy részét is elégetjük, ezáltal csökkentjük az esetleges túlevés miatti lelkiismeretfurdalást, és a gyaloglás során felfedezhetünk egy csomó remek helyet, melyek nem szerepelnek a turista térképeken.
Szóval Jáva szigetének legnagyobb városában is központi helyen laktunk, az óváros Green Central City elnevezésű negyedében. A nevéhez méltóan valóban sok volt a zöld, és valóban központi, pazar volt az elhelyezkedése. Idáig nem is volt gond. A mindenes bolt szemben, a legtöbb látnivaló sétatávolságra. A híres Novotel szállodalánc hotelére esett a választásunk, bár ne tettük volna. Eddig szinte mindig fantasztikus szállásaink voltak, mindenhol. Kedvenceink a kis családi szállodák, emberi, barátságos, nyugodt helyek, kis autentikus beütéssel, fantasztikus, a tulajdonosok által készített bőséges reggelikkel. Voltunk nagy szállodakomplexumokban is, azok is mindig rendben voltak. Ez volt eddig életem egyetlen szállodája ahova soha többé nem mennék vissza. A nagy nevű Novotel. Két problémánk volt, de ezek szorosan összefüggtek, egymásból következtek. A mélyhűtő üzemmód és a nyithatatlan ablakok. Mindez a napfénymentes, mindig borús monszun időszakban. Hogy miért szeretik Ázsia-szerte az esztelen légkondizást, ahelyett, hogy örülnének annak, hogy soha nincs szükségük nagykabátra meg fűtésre, azt nem tudom, de tény, hogy az öszes taxi, busz, vonat, bolt, múzeum a kinti 35-40 fokos meleg mellett 15 fokosra van lehűtve. Igen "kellemes" érzés leizzadva, vizes ruhában a 20 fokkal hidegebb járművekbe beülni, a boltokba bemenni. Rutinosként már tudom, hogy a legmelegebb órákban is kabáttal felszerelkezve kell elindulni várost nézni, na meg zárt cipőben, ha az ember nem akarja a további utazását lázasan, ágyban, párnák közt fekve tölteni. Igaz, a plusz cucc cipelése jelentősen ront a komfortérzeten. Főleg ha azért utazol januárban, februárban Ázsiába, mert az itthoni tél elől szeretnél elmenekülni. Mi pláne. Ugyanis 30 fok alatt fázunk, felette kivirulunk. Még a vérnyomáscsökkentőnk is lefelezhető, hisz tágulnak az erek, megnyugszik a lélek. Imádom amikor éjszaka is elég egy kis rövidnadrág egy pólóval meg egy szandállal. Januárban.
Szóval Novotel. Már annak sem örültem, hogy a recepción megtudtam, hogy a szobák ablakai nyithatatlanok. Ez a tény bezártságérzést kelt bennem, mintha valami rab lennék, úgy érzem magam az ilyen helyiségekben, hogy nincs levegő és mindjárt megfulladok De mindennek ára van, ha az ember kilép a komfortzónájából és átruccan a világ másik felére, akkor sok mindent meg kell szoknia, a félelmeit pedig le kell győznie. Különben is néztem volna jobban utána a szállodának, az én hibám. Azóta a sok szempont mellett az ablakok nyithatóságát is lecsekkolom. Nem hiába, mindig tanul az ember. Szóval az ablakokkal még elvoltam valahogy, csak 3 éjszaka, majd csak kibírom. De ez után jött a hidegzuhany. Szó szerint. A 14. emeleten kilépve a liftből, ami tulajdonképpen a 13. szint volt (babonás lehetett a mérnök, hogy a 13-as szám kimaradt), valami olyan hideg csapott meg a folyosón ami elviselhetetlen volt, főleg nagykabát meg bármiféle kabát nélkül, hisz a trópusokra ilyen felesleges cuccokat nem cipel az ember. Sebaj, gondoltam, mindjárt a szobában leszünk. Akkor még nem is sejtettem, hogy a folyosón alvással is jobban jártam volna. Lenyomva a kilincst és belépve a szobánkba ugyanis még hidegebb fogadott. Nyithatatlan ablakok lévén központi szellőző volt, amit 15 fokra állítottak! Igen bizarr volt ez a hőfok a trópusokon. A szabályozó gomb meg nem működött, nem lehetett feljebb venni a hőmérsékletet. Csak kikapcsolni. De azzal sem mentünk sokra, hisz az ablakokat nem lehetett nyitni, így esély nem volt a kinti meleggel való felfűtésre. Szerencsétlenségünkre még a monszun is ellenünk volt, egész ott létünk alatt, bár meleg volt, a napot egy percre sem láttuk. Így abbéli reményem is szertefoszlott, hogy a sugarak majd felmelegítik a szobát a hatalmas ablakfelületeknek köszönhetően. Bár a klímát kikapcsoltuk, a hőmérséklet egy picit, egy egészen picit sem araszolt feljebb. Visszamentünk a recepcióra, hogy elmondjuk a problémánkat, és megkérjük őket, hogy a szobánk hőmérsékletét vegyék feljebb. Na ez az út sem volt egy könnyű mutatvány, mert a sok emeletes szálloda négy liftje közül három üzemen kívül volt, így az az egy megállás nélkül futkosott fel-le, amikor pedig a mi szintünkön megállt végre, inkább hasonlított szardíniás dobozra mint embereket szállító eszközre. Bő fél óra várakozás után valahogy bepréseltük magunkat hat turista és 12 bőröndje mellé, és visszajutottunk végre a recepcióra. Mentségükre legyen szólva, a recepciósok segítőkészek voltak, és felajánlották, hogy mivel a hőmérsekletetet nem tudják feljebb venni a szobánkban, kapunk egy másik szobát, egy háromszor nagyobb luxuslakosztályt, a mi kis szobánk áráért, hogy kiengeszteljenek. Gondolom ez még mindig egyszerűbb volt számukra mint a hárklis vendéggel vitázni. Ekkor jött ismét a hidegzuhany, nagy nehezen feljutottunk az új szobába, ahol még hidegebb volt. Ott tudtuk meg, hogy nem csak a mi szobánk hőmérséklet szabályozója rossz, hanem a hotel teljes központi rendszere. Inkább visszamentünk a fél fokkal melegebb kis szobánkba, ahol már részben kipakoltunk, aztán elindultunk bevenni a várost. Visszaérve a szobánkba ismét meglepetés fogadott, újabb hidegzuhany. A takarító személyzet visszakapcsolta a mélyhűtő üzemmódot, és behúzta az sötétítőfüggönyt, hogy annak a pici beszűrődő fénynek se legyen semmi esélye akár csak egy picit is melegíteni. Na akkor elszakadt, és felébredt a bennem valahol egész mélyen szunnyadó hárpia. Recepcióra lerohanás, eligazítás, hűtőberendezés bekapcsoló gombjára egy hatalmas NO felirat elhelyezése, függöny elsszahúzása, szintén egy NO felirattal ellátva. Majd a fürdőszoba fixen rögzített hajszárítójának a szoba ajtóig való kihuzigálása, a legmelegebb üzemmód bekapcsolása. Ezek után lőn sötétség, áram elmegy. A biztosíték két percig sem bírta a szépítkező eszköz üzemelését. Ismét fél óra alatt visszajutás a recepcióra, majd vissza a szobába, szerelőre várakozás. Újabb egy óra a hidegben, a változatosság kedvéért, hogy ne legyen unalmas most már sötétben is. Végre megérkezett a szakember, szekrényt eltol, biztosítéktábla mögötte, áram visszakapcsol. Jól van, most már tudtuk, hogy merre van a kapcsolótábla. Esti program: 5 perc melegítés hajszárítóval, sötét, biztosíték felnyom, ez ismétlődött végtelen plusz egy alkalommal. Amikor megszűnt a jótékony sötétség előbukkantak a fürdőszoba markáns penészfoltjai (gondolom a nyithatatlan ablakok, a szellőzés hiánya és az állandó hideg miatt) és az ágyneműn éktelenkedő lyukak is. Erre már csak legyintettem a megfagyás határán, inkább próbáltam a létező összes ruhámat egyszerre magamra ölteni. Nem számított az sem, hogy néhány a szennyesből került elő. A szettem annyira csinosra és kívánatosra sikeredett, hogy az oroszlán még sírva sem evett volna meg. Az elvileg melegvíz sem volt éppenséggel melegnek nevezhető, így komolyan elgondolkodtam azon az opción, hogy koszosan hajtom álomra a fejem a túranadrágomban és a farmerdzsekimben, melyek már egyébként is viseltesek voltak. Azon is komolyan elgondolkodtam, hogy az éjszakát a tetőtéri medence nyugágyain töltöm a kellemes langymeleg éjszakán, csak az esetleges szúnyoginvázió tartott vissza.
Azóta sem értem a Novotel koncepcióját. A következő desztinációnk három nap múlva Saigon volt, és az előzőekből tanulva másnap reggel az első dolgom volt írni az ottani szállodánknak. Megkértem őket, hogy érkezésünkkor ne legyen bekapcsolva a klíma. Kedvesen, de érezhető döbbenettel válaszoltak, hogy ők ilyet sosem tesznek, majd érkezésekor az istenadta vendég beéállítja magának a kívánt hőfokot, Valóban így volt. Pedig ott működött a szabályozógomb, és az ablakok is nyithatóak voltak. A Novotellel ellentétben pazar szálloda volt. Egyébként a világ minden pontján a saigoni gyakorlatot tapasztaltam, még sehol máshol nem akartak szállodában kifagyasztani. A lehetőség megvolt, de csakis saját kívánságra.
Mindezek ellenére az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kifagyasztást, a penészt meg a lyukas lepedőket leszámítva rendben volt a Novotel. Kedves, segítőkész személyzet, kiváló lokalizáció, remek tetőtéri medence babzsákokkal és szuper nyugágyakkal. Az már nem az ő hibájuk volt, hogy napfény hiányában a medenceszint pihenésen kívül másra nem volt használható.
Abból is látszik, hogy mennyire megviselt a hőmérsékletmizéria, hogy teljesen elkanyarodtam az eredeti témától.
Szóval a Novotel erénye a lokalizációja volt. Jakarta óvárosában, a kínai negyed mellett található - érdekes, minden ázsiai városban a vibráló kínai negyed lett a kedvencem - holland gyarmati és csodás történelmi épületek ölelésében. Közvetlenül a szálloda mellet helyezkedik el egy lenyűgöző 18. századi kínai rezidencia, pontosabban ami megmaradt belőle. A Candra Naya hagyományos kínai ívelt tetőivel, holdkapuival már megérkezésünkkor a szívem és a fényképezőm objektívjének kedvence lett. Főleg a látványos esti megvilágításban. Anno a tamboeni Khouw család otthona volt, egy arisztokrata földbirtokos dinasztiáé, akiket a gyarmati Indonézia kínai dzsentrijeiként tartottak számon. A család számos tagja magas rangot töltött be a gyarmati kormányzásban, ami jelentős politikai hatalmat biztosított számukra a gyarmat kínai alattvalói felett. Ez volt a család egyik leszármazottjának, Khouw Kim An-nak egykori rezidenciája is, aki a famíliában a legmagasabb rangot érte el, ő volt Batavia (Jakarta neve a holland gyarmatosítás idején) utolsó "kínai polgármestere".
Bár az épület Jakarta legpompásabb rezidenciái közé tartozik és örökségvédelmi törvények védik, a csodás épületegyüttest az új tulajdonosa, a Modern Group konglomerátum szinte teljesen lebontotta, hogy helyén egy irodákból és apartmanokból álló szupertömböt építsenek, Green Central City néven, mely meg is épült. A világ minden pontján működik az üzleti lobbi, mindenhol vannak kiskapuk a műemlékvédelem lábbal tiprására, az üzleti érdekek a világ minden pontján überelik a szépet és a jót.
A hajdani rezidenciából csak egy töredék maradt meg az örökségvédelmi csoportok hangos tiltakozásának köszönhetően. Bizarr látvány a tradicionális kínai ívelt tetős épület fölé magasodó Green Central City szupertömb monumentális főszárnya, olyan mintha egy dinoszaurus akarna lecsapni áldozatára. Szürreális, eklektikus az egész. Hatalmas a kontraszt a szupermodern és a tradicionális között. Az egyik főépület maradt meg néhány melléképülettel. Csodálatos részletek díszítik az egykori rezidenciából fennmaradt épületeket. A régi falak közt sétálva elméláztam, hogy milyen pazar lehetett fénykorában.
A Candra Naya főszárnyának maradéka, a fölé magasodó gigantikus üzletházakból és apartmanokból álló épülettel:
A Candra Naya megmaradt melléképületeiben jelenleg éttermek, kávézók üzemelnek, a hátsó udvart halastó és rengeteg növény ékesíti. Étterme a Novotelhez tartozik, hogy valami jó is legyen a szállodában. Reggeli kávénkat mindig ott fogyasztottuk, a törzsasztalunknál, a bájos személyzet belopta magát a szívünkbe. Ellával azóta is levelezem. Annyira megszerettük egymást, hogy búcsúzáskor mindketten sírva fakadtunk.
Az étterem mogyorószószos csirkenyársa az egyik legjobb amit valaha ettem.
Érdekes jelenet volt amikor nekiindultam a fényképezőmmel a csodás kínai épület maradványait megörökíteni. A biztonsági őr azonnal elém ugrott, és közölte, hogy itt nem fotózhatok. Meglepődtem, hisz férjem előző nap a telefonjával már megörökített néhány részletet, és csinált videókat is, neki nem szóltak érte. Tábla sem tiltotta sehol a fotózást. Talán félhetnek, hogy egy esetleges oknyomozó riporter beleás egy kicsit a műemlékvédelmi épület lebontásába és felkavarja az állóvizet? Mikor ezt elmondtam az étterem addigra baráttá lett főnökének, meg sem lepődött, és elmagyarázta, hogy ma már mindenki telefonnal fényképez, egy fotómasinás csakis valamiféle sajtós vagy oknyomozó riporter lehet. Szólt az érdekemben az őrnek, hogy csak egy mezei turista vagyok, innentől szabadon fényképezhettem. Hogy megérte-e, mindenki döntse el maga.
Mindenben van valami jó. Ha nem a Novotelben szálltunk volna meg, azt sem tudnám, hogy a csodálatos Candra Naya egyáltalán létezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése