Fájó szívvel köszöntünk el a jávai Yogyakartától, hogy tovább folytassuk az utunkat a sziget és egész Indonézia legnagyobb városába, Jakartába. Útban a szállodától a reptér felé, néhány napos tartózkodásunk után úgy köszöntünk el a világ egyik legbohémabb helyétől mintha réges régi ismerősök lennénk. A sofőrből baráttá lett Izzy autójából kifelé bámulva ismerősként köszönt vissza sok épület, a fák, és azok a karcsú, misztikus hegyek melyeket csak Ázsiában látni.
Kilátás a reptér előtti parkolóból. Elköszöntünk Yogyakarta örökké misztikus párába burkolózó hegyeitől:
Mindig fájó szívvel hagyom el azokat a helyeket melyek a szívemhez nőttek. Aztán visszavágyom. Elképzelem, hogy kedvenc városaimban ismét landol velem a repülő, és már ismerősként üdvözlöm az utcákat. Tudom, hogy hol szolgálják fel a legjobb kávét és hol a legjobb a valuta árfolyam. Tudom, hogy melyik kisboltba érdemes a betevő sörért és vízért menni, hol sütik a legjobb csirkenyársat és melyik árusnál a legédesebb a banán. És tudom, hogy ki az adott hely legjobb sofőrje. Bizony mindez hosszas felderítő munka eredménye. Aztán megszólal a bennem szunnyadó realitás, és rádöbbent, hogy annyi csodás helye van a világnak, ahova nem tettem még be a lábam, az élet pedig katasztrofálisan rövid, a bakancslista hosszú, és az anyagi lehetőségek korlátozottak. Tehát ha az égiek is úgy akarják, a további cél az ismeretlen felfedezése, a térkép számunkra fehér foltjainak színnel való megtöltése.
Ázsia repterein megszoktuk az ízlés, az egyediség, a helyi kultúra, a dizájn, a praktikum, a modern és az autentikus legmegfelelőbb arányú ötvözetét, hogy az utazó jó szájízzel érkezzen a városba, és hasonló érzéssel hagyja el azt. A hihetetlenül fejlett technikáról már nem is beszélve. Így volt ez Yogyakatában is. Az indulási oldal többszintes modern üvegcsarnokában álló díszítőelemekben felfedezni véltem a város vízi palotájának, a Taman Sarinak a részleteit. Stílusos, szép megoldás. Hasonló csodákat kínáltak Bali, Kambodzsa, Thaiföld, Vietnám, Malajzia repterei is, hogy csupán a nyugati világ szemében elmaradottnak titulált régióról beszéljünk. Pedig lenne mit tanulnunk.
Yogyakarta repterének dizájnját a város vízi palotája, a Taman Sari ihlette:
Két hónap után hazatérni a mosolyok világából a mosolytalanság országába enyhén szólva is depresszáló. Hazánkban szocializálódottként először hihetetlen és nehéz megszokni mindazt az önzetlen kedvességet melyet az ázsiai népek nyújtanak, visszaszokni viszont még nehezebb. Mindezt csak fokozza az a szürkeség mely Ferihegy (bocsánat, Liszt Ferenc Repülőtér) érkező oldalán fogad. Szürke, dísztelen falak, mozgólépcső sehol, pedig a gépből kiszállva, hazaérve, elég nehéz tud lenni az út során beszerzett kincsekkel megpakolt kézipoggyász is. A betegekről, idősekről, ja és a mosdók állapotáról már nem is beszélek. Én szégyelltem magam külföldi útitársaink előtt. Igaz, van egyetlen egy lift, de ha befut egy több száz utast hozó gép, vagy ne adj isten egyszerre több is, minimális matematikai tudással is könnyen kiszámítható, hogy mennyi az esélye annak, hogy valaki bejusson abba az egyetlen liftbe. Szóval szürke falak. Szürkeség a külsőségekben és szürkeség belül, a lelkekben. Az ember Madách falanszterében érzi magát. Aztán a feladott poggyászok levadászása után - ha az eddigiek alapján még nem jöttünk volna rá - már biztosan tudtuk, hogy itthon vagyunk. A kijárat előtt kordonok közé szorítva álltunk csekély két órán át, mint szardíniák a konzerves dobozban. Idősek, betegek, gyerekek, kismamák is. (Az elmaradott Ázsiában nekik egy külön beléptető kapu van, nem kell sorba állniuk.) Levegő semmi, víz nincs, többen ájuldoztak, mi például egy 25 órás repülőút után. A kordonok mögül szúrós szemű, gépfegyvereik mellett vicsorgó vérebekkel is felfegyverkezett vámosok lestek ránk, várva a kapásra, mintha mindenki bűnöző lenne aki egy kis időre elhagyta ezt a kedves hazát. Valamilyen szinten tényleg az, hisz az állampolgár esetleg megtapasztalta, hogy nem minden úgy van a világban ahogy a propaganda próbálja az agyakba mosni, és ez bizony veszélyes a regnáló hatalom számára. A tudás és a tapasztalat ilyenkor bizony fegyverré válhat. Szóval annak tudatában is féltem, hogy semmiféle csempészáru nem lapult a bőröndjeinkben, de ugye tudjuk, hogy aki keres az esetleg talál is. Pár éve például tanúja voltam, hogy szintén hazatérve hogyan hurcoltak és aláztak meg mindenki előtt egy honfitársunkat egyetlen doboz cigi miatt. Igazi pszichológiai stressz egy ilyen várakozás, melyet a világ egyetlen pontján sem tapasztaltam, mindez kicsinyesen egy esetleges plusz doboz cigi vagy egy üveg alkohol miatt. Merthogy erre vadásztak, arcukon a megfélemlítés, az irigység és hatalmuk tudatának szentháromságával. (A szituáció pszichológiai tanulmányaimból azt a kísérletet juttatta eszembe, ahol egy diák csoport felére először a börtönőr, a másik felére pedig a rab szerepét osztották, majd a szerepeket megfordították. A börtönőrök mindegyikéből, még a normál körülmények között igen jámborakból is előbb vagy utóbb de kitört az agresszió és a kegyetlenség.) Rengeteg reptérre érkeztem már, köztük arab országokba és a legendás Bangkokba is, melyek kapcsán először bizony félelmeim voltak, csakhogy ott értenek hozzá, hogy kit és mi alapján kell kiszűrni, és feleslegesen senkit nem vegzálnak. Megy is a turista dögivel, hogy az ország gazdaságát felvirágoztassa.
Szóval ismét nem csalódtunk. A reptéri vámosok a már megszokott, sehol máshol nem tapasztalt "szeretettel" fogadták hazatérő honfitársaikat, a külföldiekről már nem is beszélve, velük kapcsolatban időnként a diszkrimináció jeleit tapasztaltam. A nem Magyarországon, hanem demokráciában szocializálódott, a bánásmódot jogsértőnek tartó utasok száját időnként elhagyta a "human rights" kifejezés, ennek kapcsán szintén én szégyelltem magam. Mert az ember általánosít, tán a külföldi is... Nem tudom mindez mennyire tesz jót hazánk megítélésének, és mennyire kedvez a turisztikai ágazatnak. (Költői kérdés volt.) Mindenesetre rengeteg kommentet olvastam ezzel kapcsolatban felháborodott külföldiek tollából, hát a legenyhébb kifejezés a durva szó volt, na meg az emberi jogok lábbal tiprásának emlegetése.
Mindez csak adalék ahhoz, hogy az ember azonnal fordulna vissza a következő géppel.
De térjünk vissza jávai utunkhoz. Az ország nemzeti légitársaságával, a Garuda Indonesia-val utaztunk tovább, mellyel előzőleg Baliról Yogyakartába érkeztünk. Kellemes repülés volt. Kedves személyzet, ízléses egyenruhák, pontos indulás, érkezés, kényelmes ülések. Edy kapitány (a még Balin hozzánk csapódott pilóta mackó) szintén egy külön helyet bitorolt mellettünk, szabályosan bekötve.
Kigurul a gépünk, viszlát párába burkolózó jogjai hegyek:
Jakarta repterére érve szintén kellemes meglepetés fogadott. Az épület belső terei élő zöld növényzettel voltak befuttatva, nyugalmat, kellemes hangulatot árasztva. Mikor bőröndjeinkkel kibotorkáltunk segítőkész reptéri dolgozók futottak felénk, hogy olcsó Grab taxi (az Über ázsiai megfelelője, csak sokkal gazdaságosabb) hívásában segédkezzenek.
A felhők alól kibontakoznak Jakarta partjai:
Jakarta. Talán a legkontrasztosabb város ahol valaha jártam. Egyrészt a Financial District minden képzeletet felülmúló csillogása jellemzi, melyhez képest a híresen gazdag Dubaj és Doha is elbújhat, másrészt a nyomornegyedek megdöbbentő szegénysége. A városban visszaköszönnek a luxusépületek és az autentikus mellett a holland gyarmatosítás korát idéző koloniális épületek. Jakarta ugyanis holland gyarmat volt, Batavia néven. A híres Batavia teret a mai napig a hófehér gyarmati épületek sokasága övezi, mint például a holland kormányzósági épület, vagy a romantikus hangulatot árasztó ikonikus Batavia kávéház, ahova érdemes beülni egy ínycsiklandozó sütire és egy zamatos kávéra.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
Városi látkép a szállodánk tetőteraszáról:
.jpg)
Kontraszt:
Az fényűző üzleti negyed, a Financial District csillogása:
Ez is Jakarta:
A kínai negyed nappal és éjszaka:
A koloniális stílusú Batavia tér a volt holland kormányzósági épülettel és az ikonikus Batavia kávéházzal:
Jakarta, a Föld egyik legnagyobb metropolisza, sajnos rászolgált a süllyedő város névre. Egyrészt a település vészesen süllyed, másrést partjainál a tenger fenyegetően emelkedik. A város területének mintegy 40 százaléka már most a tengerszint alatt van, és ez az arány csak egyre rosszabodik. Döbbenet volt látni a régi kikötő, a Sunda Kelapa homokzsákjait, melyeket azért raktak le, mert a hajók magasabban voltak mint a part. A régi, mívesen megmunkált vízi járgányokra voltam kíváncsi, de a sáros, homokzsákos magaspart megmászása komoly akadályokat támasztott.
Sunda Kelapa, a régi kikötő homokzsákokkal védett partjai, a város a tenger szintje alatt:
Jakarta sokszínűsége, multikulturális társadalma mindezek ellenére magával ragadott minket. A csodálatos mecsetek szoros szomszédságában álló keresztény templomok, a kissé kopottas kínai negyed vidámsága, ahol egy szórakozóhelyre való véletlen betoppanásunkkor mindenki a saját asztalához akart ültetni és szelfizni akart velünk, az, hogy Yogyakartával ellentétben a muszlim lakosság kisebb aránya miatt mindenhol kapható a betevő sör, a várost betette lelkünk azon fiókjába, ahol a szeretett helyek raktározódnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése