Régi nagy vágyam volt részt venni egy szafarin. A világ több olyan pontján jártunk ahol lett volna rá lehetőség, de annyira irreálisan drága volt, hogy nem fért bele a költségvetésbe. Le is mondtam róla. A fenti okból kifolyólag ceyloni utunkra is úgy indultunk, hogy szafari nem szerepelt a terveink között, pedig a sziget nem mindennapi élővilága rengeteg lehetőséget kínál az állatlesre. Sőt, azt hiszem Ázsia-szerte itt a legszínesebb a szabadon élő állatvilág. Aztán ebben is, mint az egész út során mindenben, velünk voltak az égiek, mert dambullai sofőrünk, Nisan, mint aki a vesémbe lát, felajánlott egy szafari lehetőséget, mely igen méltányos áron volt. (A barátja vitt minket a dzsipjével, szerintem mindenki jól járt.) Mondjuk Nisannak nem volt nehéz állatimádatomat megismernie, mert valahányszor egy-egy páva, varánusz, elefánt, vízibivaly, kócsag vagy egyéb jószág tévedt az utunkba - Sri Lankán ez mindennapos - lelkes üdvrivalgásban törtem ki, és kértem, hogy álljon meg egy fotó erejéig, amiből persze több lett. Aztán már üdvrivalganom sem kellett, megállt magától is ha valami számomra érdekes témát pillantott meg. Nem tudom, hogy ennyire kiismerhető vagyok, vagy Nisannnak voltak kiváló antennái a rezgéseim érzékelésére, de ennek tulajdonképpen nincs is jelentősége.
Szeretem a privát utazás spontaneitását, amikor induláskor van ugyan egy útiterv, de adott egy B vagy C terv lehetősége is. Nincs semmi kőbe vésve, mint Polonnaruwa Gal Potájába. Ez egy bizonyos vibráló izgalmat kölcsönöz az egész útnak, és sokszor pont ezek a váratlan, magukkal sodró történések adják az adott utazás savát-borsát.
Állatok iránti rajongásom különösen igaz az elefántokra, akiket feltétlen szeretettel szeretek, ami már szerelemnek nevezhető. Sri Lankán pedig van belőlük bőven, olyannyira, hogy az ember elé kisétálnak az úttestre. Különösen igaz ez Dambulla környékére, főleg a Dambullát az ország második ősi fővárosával, Polonnaruwával összekötő területre, ami a fánik természetes élőhelye. Szabadon élnek egy hatalmas régióban, és úgy vándorolnak mint a mi költöző madaraink. Külön élőhelyük van a száraz évszakban és egy másik a monszun idejére. Hatalmas vízigényük miatt a környező tavak éppen aktuális vízállása szerint választják ki élőhelyüket. Egyszerre akár 130 liter vizet is megisznak. Szabadon élnek mint a madarak:
https://youtu.be/6cDHvw8fn2c?si=IkVXM_w72kHJIMsV
A szabad élőhelyet Dambullából a csodás Polonnaruwa felé autózva saját szemünkkel is megtapasztaltuk, mert elénk is kilépett az útra egy testes fáni. Hülye turistaként ki akartunk szállni a kocsiból közelről lefotózni, amit sofőrünk gyors lélekjelenléttel megakadályozott. Egyszerűen ránk zárta a kocsi ajtajait. Cseppet sem lepődött meg eszement reakciónkon, azt hiszem szokva van a hülye turistához, akiket az egzotikum kizökkent a realitásból, és akiknek a fenséges vad látványa felülírja mindenféle veszélyérzetét. Egyébként az út mentén végig kinn vannak az elefánt veszély táblák, ugyanúgy, mint nálunk a vadveszélyre figyelmeztetők. Nisan megállt, és vártunk, amíg az elefánt szépen, komótosan átsétált az úton. Bár nem ismerte az úttestre festett zebrát, így tiltott helyen kelt át, de az erőviszonyok felülírták a közlekedési szabályokat, és szabálytalankodása ellenére elsőbbséget kapott sofőrünktől. Jobb a békesség.
Nem sokkal később azonban alkalmunk volt az autó fogsága nélkül is megcsodálnunk és lencsevégre kapnunk egy elefántot, amikor az út menti tóban fenségessége teljes tudatában elegánsan és láthatóan vidáman fürdőzött. Úgy tűnt mintha szeme sarkából figyelte volna csodálóit, és kissé produkálta is magát.
Cseppet sem csodálkoztam a helyválasztásán, mely igen jó ízlésre vallott. A tavakban, smaragdzöld növényekben, színes virágokban bővelkedő táj megérne egy külön posztot.
Régi kapcsolat a miénk az ormányosokkal. Többször volt köztünk valódi fizikai kontaktus. Leírhatatlan élmény hozzáérni a kissé érdes bőrükhöz, közelről látni a meleg tekintetű szemeiket, érezni a rezgéseiket, egymásra hangolódni, megtalálni az összhangot és a kölcsönös bizalmat.
Meleg tekintetű szemek két éve a thaiföldi Hua Hin-ben:
Az sem lehet véletlen, hogy a hindu istenségek közül az elefántfejű Ganésa a kedvencem. Elefántfejű, embertestű isten, Siva fia. Elefánt fejének érdekes története van. Ganésát anyja, Párvati, akkor szülte, amikor a férje, Siva távol volt. A fiú így nem ismerte apját, az apa sem őt. Egyszer, amikor Párvati fürdött, Ganésa őrködött. Ekkor érkezett Siva, aki a feleségéhez akart menni, de Ganésa, aki nem tudta, hogy az apja a jövevény, ezt nem engedte. Siva olyan haragra gerjedt, hogy levágta Ganésa fejét. Aztán amikor rájött, hogy a saját fiát fejezte le, megfogadta, hogy az első arra járó állat fejét rakja a testre, és ez történetesen egy elefánt volt. Ganésa az akadályok elhárításának istensége, mindemellett a művészetek védnöke és a bölcsesség, a tudás és az értelem istene is.
Ganésa ábrázolások Ceylon második ősi fővárosában, Polonnaruwában:
Az elefántot nagy tisztelet övezi mind a buddhista, mind a hindu kultúrában. Gyakran ábrázolják szobrok, domborművek formájában. Az erőt és a bölcsességet szimbolizálja.
Több mint 2000 éves elefánt ábrázolás Ceylon első ősi fővárosában, Anuradhapurában:
Elefánt ábrázolások Ceylon második ősi fővárosában, Polonnaruwában:
A fent említett fizikai kontaktusra Thaiföldön került sor. Több alkalommal is. Először immár több mint nyolc éve az északi Chiang Mai elefánt menhelyén, ahol először egy valódi show-t tekinthettünk meg, ahol az ormányosok, kicsik és nagyok egyaránt, labdajátékokkal, masszírozással, hihetetlen, festőművészhez illő festéssel kápráztatták el a nagyérdeműt.
Masszírozás:
Aztán jött az elefánt hátán lovaglás a dzsungelben és a folyóban. Ez volt az első igazi fizikai kontaktusom a fánikkal:
Bevallom, mindez először igen rossz érzéssel töltött el, sajnáltam az állatokat, egyenesen a turista szórakozását szolgáló állatkínzásnak tartottam. Az ilyen helyeken mindig fenntartásaim vannak azzal kapcsolatban, hogy az állatok fogságban élnek, ezt soha nem díjaztam különösebben. Ezért nem szeretem az állatkerteket, és különösen nem szívlelem a cirkuszt. Én, aki annyira szabadságpárti vagyok, azt vallom, hogy a szabadság mindenkit megillet, az állatokat is.
A malajziai Penang megkapó falfestménye a béke mellett a szabadságot juttatja eszembe:
Aztán megtudtam, hogy egy valódi menhelyen jártunk, ahol minden a fánik érdekeit szolgálta. Az elefántok fenséges lények. Sajnos az agyarukért orvvadászok áldozataivá váltak, a civilizáció egyre nagyobb ütemben pusztítja a természetes élőhelyeiket, emiatt fogy a táplálékuk, és sajnos sokan élnek fogságban, hogy az illegális fakitermelésben munkára bírják őket, vagy hogy kegyetlen körülmények között cirkuszokban parádézzanak. Szerencsére e problémák kiküszöbölésére sok helyen hoznak létre ilyen és hasonló táborokat, menedékhelyeket, hogy segítsék a bántalmazott állatok felépülését, vagy életteret biztosítsanak azoknak, akik elvesztették dzsungelbeli otthonaikat. Természetes és biztonságos élőhelyet teremtenek számukra, ahol szabadon bolyonghatnak, társas kapcsolatokat tarthatnak fenn. Minderre azért van szükség, mert ezek a fánik már képtelenek lennének megélni a vadonban, úgy szocializálódtak, hogy nem tudnak élelmet szerezni és képtelenek lennének megvédeni magukat a rájuk leselkedő veszélyektől. A turista ágazat bevonásának komoly gazdasági okai vannak. A menhelyek fenntartási költségei igen magasak. Az állatok naponta átlagosan 200 kilót esznek, orvosi ellátásukat is biztosítani kell, és komoly, hozzáértő személyzetet igényelnek. A szakértők szerint az, hogy rajzolnak, mutatványokat adnak elő, nekik nem kínzás, sőt elvileg élvezik is, és a befolyt összeg fedezi az ellátásukat. A rajtuk ülő ember súlya pedig állítólag meg se kottyan nekik. A belépők, az eladott festményeik, az, hogy eleséget, banánt és cukornádat veszel és megeteted őket mindenkinek jó. A elefántok megélhetése biztosított lesz, az ember pedig az állatok közelébe kerülve sokat tanul, tapasztal. Például azt, hogy óvja a környezetet, és vigyázza a benne élő állatvilágot.
Az összeszedett elefánt ürülékből tisztítás és szárítás után papírt készítenek.
Elefánt ürülék gyűjtése:
Ez a képkeret elefánt ürülékből készült a chiang mai-i táborban. A rólunk készült fotó minősége csapnivaló, nem is ezért vettük meg, hanem azért, mert az eladásából befolyt összeg az elefántok javát szolgálja. Felül a menhely pecsétje, az alsó felirat: óvd az elefántokat:
Lehet fürdetni is az állatokat, így az ember még közelebb kerülhet hozzájuk. Fürdetés a Ping folyóban Chiang Mai-ban, egy kis jóleső dagonya:
Aztán a szintén thaiföldi Pattayán ültem meg egy meleg szemű fánit, mint a profik, szőrén. Ott alakult ki bennem az a szerelem, mely azóta sem gyengül, inkább csak erősödik minden egyes út során.
A pattayai Nong Nooch parkban mesebeli környezetben élnek az elefántok:
Következő találkozásom a szintén thaiföldi Hua Hin menhelyén volt a fánikkal két éve, ahol stílusosan elefántos nadrágban próbáltam az ormányosok csillapíthatatlan étvágyát banánnal és cukornáddal némileg csillapítani. Fantasztikus érzés volt ahogy a kezemből ettek, mókás volt ahogy egyszerre kapták be a hatalmas banánfürtöket.
Polonnaruwai kirándulásunk után sofőrünk elvitt a közelben levő Hurulu Ecopark bejárazához, ahol találkoztunk a barátjával, és máris elfoglaltuk a helyünket a majdnem mindent kibíró dzsipben:
A Hurulu Ecopark- nevével ellentétben - nem park, nincs kerítés, az ottani állatok szabadon élnek és vándorolnak. A Hurulu Ecopark nem tábor vagy menhely, a Hurulu Ecopark maga a végtelen, szabad dzsungel, egy természetes terület. Olyan mintha mondjuk Magyarországon egy erdőben autókázgatnánk, aztán egyszer csak jön egy szarvas, egy róka, egy vaddisznó vagy egyéb állat. Sofőrünk szerint különösen szerencsénk volt, mint végig az út során, mert rengeteg elefántcsordát láttunk, szinte tömegeltek, és mindenki meg akarta mutatni magát nekünk. Állítólag ez nem mindig van így. Hatalmas élmény volt. A parknak megvannak a szabályai a biztonságunk érdekében.
Úgy vonultunk mint az elefántok, csordában, vagyis több kocsi szorosan egymás után. Senki nem szakadhatott le.
Ez az óvatosság természetes ha jobban belegondolok, hisz hatalmas testű vadállatok között kóboroltunk, akiknek ráadásul kicsinyeik vannak, és igen erős az anyai ösztönük, sőt tettük ezt a saját élőhelyükön, a saját territóriumukon zargattuk őket, ahol ők vannak otthon és mi vagyunk a betolakodók. És bármilyen bájosak is tudnak lenni, azért vadállatok.
Sofőrünk a dzsip tetőponyváját elhúzta, így állva, a magasból tudtuk figyelni a dzsungel eseményeit. Igaz, nagyon kellett vigyázni és figyelni, mert gyakran jöttek szembe faágak fejmagasságban, ezért ilyenkor időben le kellett bukni.
Időnként úgy éreztem, hogy elharapom a nyelvem meg leszakad a szemem a zötykölődő utaktól, de mindennek ára van. A dzsip szafarit veseköveseknek kifejezetten ajánlom terápiás jelleggel, gondolom sokkal élvezetesebb mint egy ultrahangos kőzúzás lehet. A látvány és a fíling mindenképpen.
Úttalan utakon:
Nem elhanyagolható a csodás környezet sem, fantasztikus élmény volt a dzsungelt átszelni. Karcsú ázsiai hegyek, sűrű, smaragdzöld növényzet, madárcsicsergés, elefánt tülkölés közepette. Arra vártam, hogy mikor ébreszt már fel valaki, hisz ez nem lehet a valóság, csak valami rózsaszínű helyett buja zöld álom.
Egy darabig csak autókáztunk, és a csodás természeten kívül semmi. Mondjuk a táj sem elhanyagolható. Aztán egyszer csak előbukkant a zöld növényzet takarásából egy termetes barna hát. Aztán még egy. Fantasztikus, leírhatatlan élmény volt.
Aztán továbbmentünk. Sorban jöttek az elefántok, hol szólóban, hol csordában. Gyakran vonultak a dzsipek által kitaposott úton, gyakran fel is tartóztatták a járgányainkat.
Útonálló:
Érdekes, hogy ott és akkor semmiféle félelmem, semmiféle veszélyérzetem nem volt, csak később tudatosult bennem, hogy nem veszélytelen hóbort a szafarizás. A park bejáratánál ki is van írva, hogy mindenki csak saját felelősségére látogathatja a területet. Csak később döbbentem rá - miután megtudtuk, hogy egy este pont egy honfitársunkat érte végzetes elefánt támadás a sziget két ikonikus szikláját összekötő úton -, hogy nem veszélytelen dologra vállalkoztunk. Megérte. Főleg, hogy túléltük. Életre szóló, felejthetetlen élményt kaptunk. Mi is és a fotómasinám objektívje is.
Az elefántok mellett vízibivalyokat és pávákat is láttunk.
Ez a páva kecsessége tudatában méltóságteljesen sétált:
Aztán az idei út során máshol is találkoztunk még elefántokkal. Először Sri Lanka fővárosában, Colombo-ban, ahol szintén nagy szerencsénkre éppen a csodálatos Gangaramaya templomnál évente megrendezésre kerülő buddhista fesztivál, a Navam Perahera idején voltunk, ahol számos csodás ruhába öltöztetett elefánt is felvonult. Az égiek abban is segítségünkre voltak, hogy hosszas hezitálás után az egymás utáni két nap megtartott rendezvény első napját választottuk. Gyönyörű időnk volt, míg a másnapi fesztiválon ömlött az eső. A colomboi Gangaramaya templom és az elefántok kapcsolata igen szoros, mivel az állatok mind a mindennapi templomi életben, mind a fent említett buddhista fesztivál során központi szerepet játszanak. A templomban látható egy kitömött elefánt, aki 39 éven át élt a kolostor kötelékében, és igen nagy megbecsülés övezte. Évtizedeken át vett részt a fesztiváli felvonulásokon. Elpusztulása után a szezetesek a kitömött példányt a templom múzeumába helyezték, hogy így fejezzék ki tiszteletüket és megbecsülésüket az elhunyt állat iránt:
Délelőtt jártunk a csodás templomban, amikor nagy műgonddal készült az elefántok pazar esti felvonulási ruhája:
Aztán Sri Lankáról a kaotikus, csupaszín Indiába vitt az utunk, ahol a minden szempontból rózsaszín város, Jaipur hegyi erődjében, az Amber Fortban jöttek szembe ezek a csodálatos állatok, mintha valami mesébe csöppentünk volna. Mesebeli környezet, mesés elefántok:
Nem csodálom, hogy Ázsia régi művészeit oly gyakran megihlették ezek a fenséges lények, és nekik köszönhetően számos csodás ábrázolásban gyönyörködhet az utókor gyermeke napjainkban is. Cseppet sem csodálom, hogy az erő és a bölcsesség szimbólumai lettek.
Mint ereklyéket őrizzük itthon az elefántos emlékeinket. Pólók Ázsia több pontjáról. Mindegyikhez fűződik valamilyen kedves emlék:
