Biztos van valami oka annak, hogy a sri lankai bejegyzéseim kapcsán a tudatalattim mindig a paradicsomra asszociál. Na nem a kerek, piros gasztronómiai alapanyagra (bár a gasztronómia is a sziget erősségei közé tartozik, ez most meg is látszik rajtunk), hanem a földi édenkertre. Végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy ennek a csodának a részese lehettem, ezért álljon most itt aláfestésként a zene leg-leg-legjének, az Emerson, Lake and Palmernek a dala, a "Szerencsés ember":
https://youtu.be/yRvljAT4O6Q?si=iic2XoxCMTAaq5qu
A tengerparti Negombóból az ország belsejében fekvő Dambullába vitt tovább az utunk. Azon kívül, hogy itt találhatóak a méltán híres buddhista barlangtemplomok, a város legfőbb jelentősége, hogy remek bázis a sziget számos látnivalójának a felfedezéséhez. A környék igazi kulturális sokk (ami a léleknek soha nem sok), csupa UNESCO világörökségi helyszínnel. Csillagtúraszerűen bejárható innen a két híres szikla, Sigiriya és Pidurangala, az ország első fővárosa Anuradhapura és a második, Polonnaruwa. A környéken rengeteg vad elefánt él szabadon, látványuk hatalmas élmény, így egy szafarit is érdemes a kulturális élvezetek közé beiktatni.
Dambullai szállodánk sofőrje, Nisan jött értünk Negombóba, akiben egy végtelenül barátságos, segítőkész, hatalmas lélekkel és tudással rendelkező embert ismertünk meg. Személyisége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a vele töltött öt nap kirándulásai a fáradalmak ellenére olyan fantasztikusra sikeredtek. Rengeteg tanáccsal látott el minket, sokat tanultunk tőle a buddhista szokásokról és illemről, például azt is, hogy Buddha szobornak soha nem fordítunk hátat és mérhetetlen illetlenség szelfizni velük. Számos olyan eldugott helyet mutatott, melyekről nem szólnak az útikönyvek, így nem is tudtunk róluk, és turisták áradata helyett a békesség fogadott.
Nisannal:
Már maga a Negombóból Dambullába vezető út is csodálatos volt. Kedvenc karcsú ázsiai hegyeimet buja pálmaligetek szegélyezték, rizsföldek, templomok, apró kis falvak, vízibivalyok, hófehér madársereg, királykókusz és gyümölcs árusok mellett suhantunk el. Sokszor mondtam már, de ismét beigazolódott, hogy időnként nagyobb élmény eljutni A-ból B-be, mint maga A vagy B.
Mindenfelé karcsú pálmák között suhantunk:
A gyógyszernek és gasztronómiai élvezetnek egyaránt beillő királykókusz szopogatása az út mentén:
A királykókusz felnyitása nem annyira egyszerű feladat. Megvan a módja, na meg megfelelő eszközt is igényel:
Útszéli gyümölcsárus. Külön felhívnám a figyelmet a csak Dél-Ázsiában termő különleges vörös banánra:
Időnként megálltunk egy-egy fotómasinát csábító helyen, miközben csakis egészségügyi okokból elszopogattuk egy királykókusz levét. Merthogy magas ásványi anyag és nyomelem tartalma miatt véd a kiszáradástól meg a betegségektől. Ezt meg is tapasztaltuk, az egész út során szorgalmasan vettük magunkhoz a természetes gyógyszert, és nem is lett semmi bajunk. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy Délkelet-Ázsia országaival szemben Dél-Ázsiában vagy nincs is légkondi az autókban, boltokban, múzeumokban, vagy ha van is, nem tolják túl őket. A buszokban egyáltalán nincs, de erről majd később. Délkelet-Ázsiában, például Thaiföldön, Malajziában, Indonéziában olyan örült módon klímáznak, hogy nem lehet megúszni betegség nélkül. A minimum 35 fokos kinti melegből leizzadva belépni egy abnormálisan 15 fokosra hűtött boltba, múzeumba, beszállni egy taxiba vagy tömegközlekedési eszközre nem éppen kellemes és egészséges dolog. Soha nem értettem, hogy miért nem értékelik a kellemes meleget, és miért nem örülnek annak, hogy soha nem kell téli hidegben fagyoskodniuk. Persze, az ember már csak olyan, hogy soha nem értékeli azt, amivel a sors megáldotta. Mindenki más akar lenni. A fehér bőrű ember például le akar barnulni, és aszalja magát a napon. A sötétebb bőrű meg fehéredni akar. Emlékszem, amikor most már 19 éve először szembesültem bőrfehérítő krémmel Balin. Most már azt is tudom, hogy Ázsiába itthonról vigyek naptejet, mert az ottaniak nem csak a barnulást akadályozzák, hanem még fehérítőt is tartalmaznak. Aztán mégsem jöhet haza az ember lánya a trópusokról hófehéren, mert még nem hinnének neki. Na jól elkalandoztam.
Dambullába érve szintén a paradicsomban éreztük magunkat. Szó szerint, ugyanis a szállásunkat City Paradise-nak, vagyis városi paradicsomnak hívták. Találóan. A város közepén, a kapun belépve igazi paradicsom fogadott. Egy hatalmas trópusi kert, melyet szállásadónk édesapja művelt nem kis lelkesedéssel és eredménnyel. Hatalmas pálmák, színes virágok, gyümölcsök, fűszernövények, igazi oázis a város közepén. Béka kuruttyolással, madár rikácsolással, békességgel. Mindez különösen kedves volt számomra, hisz a kertészkedés az én szenvedélyem is. Szállásadónk büszkén kalauzolt körbe, mesélt a növényekről, és kóstolót is kaptunk a beérett gyümölcsökből, melyekről fogalmunk sem volt, hogy micsodák. Igazi családi kis szállás volt, szó szerint, a família a mellettünk levő szobában lakott.
A fárasztó út után jólesett egy karamelles cappuccino. Ennyire finomat még soha nem ittam. Egyszerre volt krémes, habos és nagyon-nagyon karamelles:
Házigazdánk büszkén kalauzolt körbe a városi paradicsomban:
Oázis a város közepén:
A pompás kert titka, a naponta használatos locsolócső:
A szállás legkényelmesebb zuga az egyszerű de otthonos szobánkhoz tartozó kis terasz volt, ahol reggelente és esténként fantasztikus volt üldögélni. Azért csak akkor, mert Dambulla nem az üldőgélésről szól, hanem a környék aktív felfedezéséről. A teraszhoz tartoztak még az ott felszolgált reggelik is. Házigazdánk főzte frissen, és már nem lepődtünk meg azon, hogy akkorra készült el amikorra kértük. Ismét helyi reggelit rendeltünk, kontinentális pirítóst tojással itthon is ehetünk. Minden reggel más helyi finomságot kóstolhattunk meg. De erről majd később részletesen. Maga az épület A Gyűrűk ura filmekből ismert hobbitlakokra emlékeztetett, azok minden bájával.
Szerettük a szállást nagyon, mindössze egy probléma volt vele. Nem volt a szobákban hűtő. Ez pedig lényegi probléma a trópusi melegben, ugyanis az alapvető élelmiszer, a helyi sör buggyantan, akármilyen jó is, cseppet sem élvezhető. Férjem óvatosan megkérdezte a házigazdánkat, hogy beteheti-e a sörös badellákat a család hűtőjébe. Addigi sri lankai emberismeretem alapján csodálkoztam volna ha nemmel válaszolnak. Sőt, azt is mondták, hogy ha uramat éjszaka fenyegetné a kiszáradás, nyugodtam menjen be hozzájuk az életmentő nedűért, az ajtó nyitva várja. Megköszöntük szépen a lehetőséget, de az eszünkbe sem jutott volna, hogy késő éjjel éljünk vele. Nem is kellett. Ugyanis mire este hazaértünk a sétából, a hűtő a teraszunkon állt. Házigazdánk kitolta a lakásából az ajtónk elé, nehogy valamiben is hiányt szenvedjünk. Mi csak néztünk tátott szájjal, megdöbbenve, azt hittük, hogy ez nem lehet valóság, hanem valahol a mesében vagy valami álomban járunk.
A teraszunkra kirakott hűtő, tetején a kertben termett trópusi gyümölccsel, melyet az apuka nekünk szedett le a fáról:
Most már tudom a nevét, graviola:
Ezért kellett a hűtő. Sri lankai sörök, a tigris és az oroszlán:
Következő este házigazdánk egy újabb meglepetéssel állt elő. Elkészült a családi vacsora, és egyszer csak lerakott a teraszunk asztalára egy tálat kóstolóval. Szerintem már mondanom sem kell, hogy isteni finom volt. Ceylon szigete minden napra tartogatott valami meglepetést, amely annyira emberi és számunkra különös volt, hogy nem lehetett az országba nem beleszeretni.
Azt már említettem, hogy az idei utunkun különösen kegyesek volltak hozzánk az égiek. Kezdve a szerencsés indulási és hazajöveteli időpontoktól az időjárásig. Decemberben az országra szakadt a Ditwah ciklon árvizekkel, földcsuszamlásokkal, rengetegen váltak földönfutóvá, és sok volt a halálos áldozat is. Borzalom volt az egész. A leginkább sújtott területeken, a hegyekben autózva sajnos láttuk a ciklon rombolásának maradványait. Az élet ugyan visszaállt a rendes kerékvágásba, le a kalappal az ország népe előtt, de egy ekkora pusztítás nyomait nem lehet egy hónap alatt eltakarítani. Láttuk a földcsuszamlás maradványait, az útra gördült sziklákat, letiport házakat és bizony kegyeleti táblákat is azokon a helyken, ahol egész családok váltak a dühöngő természet áldozataivá. Ezt bemutatni nem tudom, mert úgy éreztem, hogy a tragédiát nem illik fotózni. Kegyeleti okokból sem. Nem, nem vagyok katasztrófa turista. De bevallom, megviselt. Csak az vigasztalt egy kicsit, hogy az apró sziget legfőbb mentőöve a turizmus, és azzal, hogy ott voltunk, hátha tettünk valamit, egy egészen picinykét néhány család megélhetéséért. Hálát adok az égieknek, hogy végig csodálatos időnk volt. Ha esett azt éjszaka tette, így egy programunkat sem törte ketté az időjárás. Felhőt keveset láttunk, szikrázó napsütést annál többet, így a D vitamin raktáraink is feltöltődtek. Mi még időben hazajöttünk, három nappal a közel-keleti háború kitörése előtt. Ez a szörnyűség ismét sújtja a kis szigetet, hisz egyenes következménye a turizmus visszaesése.
Szóval szerencsés utunk volt minden szempontból, és a közhellyel élve talán nincsenek véletlenek. Az utazásaink során nagyon szeretjük azt a multikulti világot amibe belecsöppenünk. Megismerkedünk a helyieken kívül rengeteg náció, rengeteg kultúra turistáival. Jókat beszélgetünk, sokszor kézzel-lábbal, sörözünk, utazási tapasztalatokat cserélünk, tippeket adunk egymásnak. Egy pohár sör vagy rum mellett ilyenkor többet lehet tanulni a világról mint bármilyen iskola bármilyen tankönyvéből. Ráadásul a légkör is jobb. Kis dambullai szállásunkon úgy hozta a sors, mert nincsenek véletlenek, hogy a szomszédos szobában egy indiai vendég lakott. Mi meg Sri Lanka után pont Indiába készültünk, egy számunkra teljesen idegen világba. Szóba elegyedtünk, söröztünk-rumoztunk, aztán azóta is tartó barátság lett belőle.
Dambulla utcáit járva igen megtetszettek a színes kamionok na meg a buszok. A rajtuk utazó tömeg ellenére van egy különleges bájuk, sugárzik belőlük a vidámság. Először úgy gondoltam, hogy elég ha csak kívülről csodálom őket, a velük való utazást a rajtuk tartózkodó hatalmas népsűrűség miatt inkább mellőzném. Jaj, már megint azok a fránya előítéletek! Aztán a sziget tengerpartján megismerhedtünk egy kedves holland házaspárral, akik arról lelkendeztek, hogy mekkora élmény a buszokkal való utazás, belül is színesek, vidámak, sokszor még a zene is szól. Nem beszélve arról, hogy hihetetlenül olcsóak. Később, a tengerparton kipróbltuk. Nem is egyszer. Nem bántuk meg.
Színes világ:
Színes tuk-ukok:
Álljon itt néhány fotó Dambulla városáról:
Rizst vegyenek:
Magok, gyümölcsök és zöldségek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése