Vadveszély sri lankai módra 2.

Az előző poszt kiegészítésére.

A tegnapi fotó az út szélén álló elefántról nagyon cuki ugyan, de tudni kell, hogy itt nem szelíd háziasított jószágról van szó, hanem a dzsungelben élő ízig-vérig vadállatról. Sri Lankán Ázsia többi országával ellentétben - ahol inkább cirkuszi kellékek - szerencsére rengetegen vannak a természetes élőhelyükön. 

Tegnap Ceylon második, ősi fővárosa, Polonnaruwa felé tartottunk szenzációs sofőrünkkel, amikor találkoztunk a képen szereplő elefánttal. Előtte láttuk az út mentén a róla szóló vadveszély táblát, de nem vettük igazán komolyan. 

Aztán egyszer csak ott állt a hatalmas állat teljes valójában. 

Sofőrünk megállt, mi lelkendeztünk. Hülye turistaként, akiknek eddig csak domesztikált elefánttal volt dolguk azt hittük, hogy nekünk akarja megmutatni, sok más úti érdekességhez hasonlóan fotó megállót tart. Már nyúltunk volna a kocsiajtó kilincséhez hogy kiszálljunk a fotóapparáttal, amikor ijedten ránk szólt, hogy no! A vad elefánt nem plüssmackó, komolyan kell venni. Ilyenkor tilos kiszállni a járműből, és meg kell állni, megvárni, hogy éppen mihez van kedve. Bizony a mi vadállatunknak az úton átsétálni volt gusztusa a több tonnájával. Megtudtunk, hogy úgy mint nálunk a szarvasokkal, itt is vannak bizony balesetek az elefántok miatt, amiből nem kis súlyuk miatt szinte mindig ők jönnek ki győztesként. 

Útközben több fánit is láttunk, egyet például amint az út menti tóban pacsált, mivel egy elefántok által sűrűn lakott dzsungel mellett haladtunk el, ahol szabadon élnek, és ahogy a mi költöző madaraink, állandóan váltogatják az élőhelyüket, aszeint, hogy esős vagy száraz évszak van, és hol van a testtömegük igényeit kielégítő vízmennyiség. 

Délután volt szerencsénk a dzsungelben egy dzsip szafarin közelről megcsodálni ezeket a fantasztikus állatokat, sofőrünk szerint valóban szetencsénk volt, mert az átlagosnál sokkal több fánt került az utunkba. Biztos tudták, hogy rajongásig szeretjük őket. De ez már egy másik történet.

Vadveszély sri lankai módra

 Úton. Van ahol szarvas jön, van ahol elefánt...

Első nap a paradicsomban

Mintegy 25 óra utazás után tegnap landolt velünk a repülő Ceylon szigetén, megérkeztünk a földi paradicsomba. Magunk mögött hagyva a mínuszokat, a jeget, a havat, kellemes 28 fok fogadott. Plusz 28. Necces volt az indulás, Ferihegyen több alkalommal fújták le az Emirates dubaji járatának a szárnyait jégtelenítővel, megállás nélkül jártak körbe-körbe a hókotrók, miközben mi már a gépen ültünk, azt gondolva, hogy nem fogunk felszállni. Egy háromnegyed órás késéssel aztán végül elindultunk. Izgultunk, hogy ebből behozunk-e valamit, mert terv szerint három óránk volt Dubajban átszállni. Ez sok időnek tűnhet, de aki ismeri az Emirátusok repterét, az tudja, hogy mekkorák a távolságok. Terminálon belül is sokszor buszozni kell, olyankor kétszer van biztonsági kutakodás is. Szerencsénk volt. Egyrészt sokat behoztunk a késésből, másrészt gyalogszerrel elérhető volt a sri lankai gép. 

Az otthoni időjárást elnézve azt hiszem a legjobbkor repültünk el melegebb éghajlatra.

Szóval cirka 25 órás út után megérkeztünk a földi paradicsomba. Isten valószínűleg ide teremtette Ádámot és Évát. (Nem lehet véletlen a nevem sem, ahogy a latin mondaná: nomen est omen.) A reptér melletti Negombo városában töltünk három napot, ránk fér egy kis relaxálás. A település kis halászfaluból nőtte ki magát, a halászat most is a fő profiljai közé tartozik. Fantasztikus élmény a bájos, buja tengerparton sétálni a sótól csillogó homokban a ma is használatban levő tradicionális, színes halászhajók között. Kifejezetten tetszik, hogy nem a luxus jellemzi, hanem a természetesség. A hátizsákosok és a 21. századi hippik találkozóhelye. Pont amilyenek mi vagyunk.

Voltam már pár helyen Ázsiában, de ennyire kedves emberekkel, ennyi mosollyal még sehol sem találkoztam. Még a reptéri belépésnél ülő bevándorlásiak is mosolyogtak. Egy perc alatt beléptünk az országba. Tényleg úgy éreztem, hogy az őket ért rengeteg tragédia után mentőövként várják a turistákat. És mindent meg is tesznek azért, hogy jól érezzük magunkat.

Elfogyasztottuk első sri lankai reggelinket, melyet a szállodánk tetőteraszán szervíroztak. A tulajdonos sógorának a felesége főzte frissen. A reggeliző időről annyit, hogy ha felébredsz (ez esetünkben dél volt) integess ki az erkélyen, és akkor szervírozzák. Ilyennel még nem találkoztam. Csirke curry volt (itt most nem az indiai fűszerről van szó, hanem egy fűszeres, szószos húsételről), valami friss kókuszból meg tésztaféléből készült garnírunggal amiről pontosan nem tudtuk, hogy mi, de hihetetlenül finom volt. Ilyen omlós húst még nem ettem. Helyi kávé volt elegáns kerámia kannában tálalva, természetesen erős fekete ceyloni tea, frissen facsart, rostos görögdinnyelé, na meg egy hatalmas tál friss, mézédes banán és papaya. Nem az a kényszerérett otthoni fajta. Kicsit kényelmetlenül éreztük magunkat a helyiek alázata miatt. Mellettünk álltak az asztalnál - kis három szobás szálloda lévén egyedül mi reggeliztünk, pláne délben - , ha kávét akartunk önteni kivették a kannát a kezünkből, és ők öntöttek, ha még szedni akartunk az ételből máris kanalazták a tányérunkba. Mondtam, hogy üljenek már le, de nem voltak hajlandóak. Aztán valahogy megértettük velük, jó nekünk a self service. Azóta ha meglátnak megölelgetnek. A reggelihez tartozik még a háttér és a hangok. Kilátás a 100 méterre levő óceán, a hatalmas, buja kókuszpálmák és banáncserjék, mindez a trópusi madarak rikácsolásával fűszerezve. Annyira természetközeli minden, hogy egy madár kilopott egy szelet papayát a tányéromról, és a teraszon velünk eszegette. A tulajdonos csak legyintett, mi meg hatalmasat nevettünk, miköznben a korláton mókusok furtkostak. Ja, és az átlag magyar számára fillérekért. 

A településen számtalan hindu, buddhista és keresztény (igen keresztény, mert holland gyarmat volt) templom található. Tuk-tuk-kal mentünk a 6 km-re levő fekvő Buddhához, 290 Forintért.

Természetesen a TECSO-ból (itt tényleg így hívják) már megkóstoltuk a helyi Tiger sört meg a sri lankai fekete csokit. Isteniek.

Sajnos csak telefonos fotókat tudok mellékelni, a fényképezőről most nincs időm feltöltögetni, válogatni, szerkesztgetni. Majd otthonról. 

Candra Naya

Jakartában az óvárosban szálltunk meg. Szálloda keresésünk elsődleges szempontja - a piszkos anyagiak mellett - mindig a lokalizáció. Hogy közel legyen mindaz amit meg szeretnénk látogatni. A történelmi épületek, a fő látványosságok, és közel legyen az élet. Boltok, éttermek, piacok, bulinegyed. Hogy a mindig szűkre szabott időnkből minél kevesebb menjen el az utazásra, hogy a közlekedés anyagi vonzatáról már ne is beszéljek. Egy központi fekvésü, emiatt picit drágább szálloda összességében még mindig olcsóbb ha gyalogosan, vagy a közlekedési eszközök minimális igénybevétele mellett eljutunk szinte mindenhova ahova szeretnénk. Mindemellet adott az a kényelem is, hogy az esti vacsora beszerző körút során nem vagyunk kötve senkihez és semmihez, simán lesétáljuk. Így a magunkba tömött kalóriák egy részét is elégetjük, ezáltal csökkentjük az esetleges túlevés miatti lelkiismeretfurdalást, és a gyaloglás során felfedezhetünk egy csomó remek helyet, melyek nem szerepelnek a turista térképeken.

Szóval Jáva szigetének legnagyobb városában is központi helyen laktunk, az óváros Green Central City elnevezésű negyedében. A nevéhez méltóan valóban sok volt a zöld, és valóban központi, pazar volt az elhelyezkedése. Idáig nem is volt gond. A mindenes bolt szemben, a legtöbb látnivaló sétatávolságra. A híres Novotel szállodalánc hotelére esett a választásunk, bár ne tettük volna. Eddig szinte mindig fantasztikus szállásaink voltak, mindenhol. Kedvenceink a kis családi szállodák, emberi, barátságos, nyugodt helyek, kis autentikus beütéssel, fantasztikus, a tulajdonosok által készített bőséges reggelikkel. Voltunk nagy szállodakomplexumokban is, azok is mindig rendben voltak. Ez volt eddig életem egyetlen szállodája ahova soha többé nem mennék vissza. A nagy nevű Novotel. Két problémánk volt, de ezek szorosan összefüggtek, egymásból következtek. A mélyhűtő üzemmód és a nyithatatlan ablakok. Mindez a napfénymentes, mindig borús monszun időszakban. Hogy miért szeretik Ázsia-szerte az esztelen légkondizást, ahelyett, hogy örülnének annak, hogy soha nincs szükségük nagykabátra meg fűtésre, azt nem tudom, de tény, hogy az öszes taxi, busz, vonat, bolt, múzeum a kinti 35-40 fokos meleg mellett 15 fokosra van lehűtve. Igen "kellemes" érzés leizzadva, vizes ruhában a 20 fokkal hidegebb járművekbe beülni, a boltokba bemenni. Rutinosként már tudom, hogy a legmelegebb órákban is kabáttal felszerelkezve kell elindulni várost nézni, na meg zárt cipőben, ha az ember nem akarja a további utazását lázasan, ágyban, párnák közt fekve tölteni. Igaz, a plusz cucc cipelése jelentősen ront a komfortérzeten. Főleg ha azért utazol januárban, februárban Ázsiába, mert az itthoni tél elől szeretnél elmenekülni. Mi pláne. Ugyanis 30 fok alatt fázunk, felette kivirulunk. Még a vérnyomáscsökkentőnk is lefelezhető, hisz tágulnak az erek, megnyugszik a lélek. Imádom amikor éjszaka is elég egy kis rövidnadrág egy pólóval meg egy szandállal. Januárban.

Szóval Novotel. Már annak sem örültem, hogy a recepción megtudtam, hogy a szobák ablakai nyithatatlanok. Ez a tény bezártságérzést kelt bennem, mintha valami rab lennék, úgy érzem magam az ilyen helyiségekben, hogy nincs levegő és mindjárt megfulladok De mindennek ára van, ha az ember kilép a komfortzónájából és átruccan a világ másik felére, akkor sok mindent meg kell szoknia, a félelmeit pedig le kell győznie. Különben is néztem volna jobban utána a szállodának, az én hibám. Azóta a sok szempont mellett az ablakok nyithatóságát is lecsekkolom. Nem hiába, mindig tanul az ember. Szóval az ablakokkal  még elvoltam valahogy, csak 3 éjszaka, majd csak kibírom. De ez után jött a hidegzuhany. Szó szerint. A 14. emeleten kilépve a liftből, ami tulajdonképpen a 13. szint volt (babonás lehetett a mérnök, hogy a 13-as szám kimaradt), valami olyan hideg csapott meg a folyosón ami elviselhetetlen volt, főleg nagykabát meg bármiféle kabát nélkül, hisz a trópusokra ilyen felesleges cuccokat nem cipel az ember. Sebaj, gondoltam, mindjárt a szobában leszünk. Akkor még nem is sejtettem, hogy a folyosón alvással is jobban jártam volna. Lenyomva a kilincst és belépve a szobánkba ugyanis még hidegebb fogadott. Nyithatatlan ablakok lévén központi szellőző volt, amit 15 fokra állítottak! Igen bizarr volt ez a hőfok a trópusokon. A szabályozó gomb meg nem működött, nem lehetett feljebb venni a hőmérsékletet. Csak kikapcsolni. De azzal sem mentünk sokra, hisz az ablakokat nem lehetett nyitni, így esély nem volt a kinti meleggel való felfűtésre. Szerencsétlenségünkre még a monszun is ellenünk volt, egész ott létünk alatt, bár meleg volt, a napot egy percre sem láttuk. Így abbéli reményem is szertefoszlott, hogy a sugarak majd felmelegítik a szobát a hatalmas ablakfelületeknek köszönhetően. Bár a klímát kikapcsoltuk, a hőmérséklet egy picit, egy egészen picit sem araszolt feljebb. Visszamentünk a recepcióra, hogy elmondjuk a problémánkat, és megkérjük őket, hogy a szobánk hőmérsékletét vegyék feljebb. Na ez az út sem volt egy könnyű mutatvány, mert a sok emeletes szálloda négy liftje közül három üzemen kívül volt, így az az egy megállás nélkül futkosott fel-le, amikor pedig a mi szintünkön megállt végre, inkább hasonlított szardíniás dobozra mint embereket szállító eszközre. Bő fél óra várakozás után valahogy bepréseltük magunkat hat turista és 12 bőröndje mellé, és visszajutottunk végre a recepcióra. Mentségükre legyen szólva, a recepciósok segítőkészek voltak, és felajánlották, hogy mivel a hőmérsekletetet nem tudják feljebb venni a szobánkban, kapunk egy másik szobát, egy háromszor nagyobb luxuslakosztályt, a mi kis szobánk áráért, hogy kiengeszteljenek. Gondolom ez még mindig egyszerűbb volt számukra mint a hárklis vendéggel vitázni. Ekkor jött ismét a hidegzuhany, nagy nehezen feljutottunk az új szobába, ahol még hidegebb volt. Ott tudtuk meg, hogy nem csak a mi szobánk hőmérséklet szabályozója rossz, hanem a hotel teljes központi rendszere. Inkább visszamentünk a fél fokkal melegebb kis szobánkba, ahol már részben kipakoltunk, aztán elindultunk bevenni a várost. Visszaérve a szobánkba ismét meglepetés fogadott, újabb hidegzuhany. A takarító személyzet visszakapcsolta a mélyhűtő üzemmódot, és behúzta az sötétítőfüggönyt, hogy annak a pici beszűrődő fénynek se legyen semmi esélye akár csak egy picit is melegíteni. Na akkor elszakadt, és felébredt a bennem valahol egész mélyen szunnyadó hárpia. Recepcióra lerohanás, eligazítás, hűtőberendezés bekapcsoló gombjára egy hatalmas NO felirat elhelyezése, függöny elsszahúzása, szintén egy NO felirattal ellátva. Majd a fürdőszoba fixen rögzített hajszárítójának a szoba ajtóig való kihuzigálása, a legmelegebb üzemmód bekapcsolása. Ezek után lőn sötétség, áram elmegy. A biztosíték két percig sem bírta a szépítkező eszköz üzemelését. Ismét fél óra alatt visszajutás a recepcióra, majd vissza a szobába, szerelőre várakozás. Újabb egy óra a hidegben, a változatosság kedvéért, hogy ne legyen unalmas most már sötétben is. Végre megérkezett a szakember, szekrényt eltol, biztosítéktábla mögötte, áram visszakapcsol. Jól van, most már tudtuk, hogy merre van a kapcsolótábla. Esti program: 5 perc melegítés hajszárítóval, sötét, biztosíték felnyom, ez ismétlődött végtelen plusz egy alkalommal. Amikor megszűnt a jótékony sötétség előbukkantak a fürdőszoba markáns penészfoltjai (gondolom a nyithatatlan ablakok, a szellőzés hiánya és az állandó hideg miatt) és az ágyneműn éktelenkedő lyukak is. Erre már csak legyintettem a megfagyás határán, inkább próbáltam a létező összes ruhámat egyszerre magamra ölteni. Nem számított az sem, hogy néhány a szennyesből került elő. A szettem annyira csinosra és kívánatosra sikeredett, hogy az oroszlán még sírva sem evett volna meg. Az elvileg melegvíz sem volt éppenséggel melegnek nevezhető, így komolyan elgondolkodtam azon az opción, hogy koszosan hajtom álomra a fejem a túranadrágomban és a farmerdzsekimben, melyek már egyébként is viseltesek voltak. Azon is komolyan elgondolkodtam, hogy az éjszakát a tetőtéri medence nyugágyain töltöm a kellemes langymeleg éjszakán, csak az esetleges szúnyoginvázió tartott vissza. 

Azóta sem értem a Novotel koncepcióját. A következő desztinációnk három nap múlva Saigon volt, és az előzőekből tanulva másnap reggel az első dolgom volt írni az ottani szállodánknak. Megkértem őket, hogy érkezésünkkor ne legyen bekapcsolva a klíma. Kedvesen, de érezhető döbbenettel válaszoltak, hogy ők ilyet sosem tesznek, majd érkezésekor az istenadta vendég beéállítja magának a kívánt hőfokot, Valóban így volt. Pedig ott működött a szabályozógomb, és az ablakok is nyithatóak voltak. A Novotellel ellentétben pazar szálloda volt. Egyébként a világ minden pontján a saigoni gyakorlatot tapasztaltam, még sehol máshol nem akartak szállodában kifagyasztani. A lehetőség megvolt, de csakis saját kívánságra.

Mindezek ellenére az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kifagyasztást, a penészt meg a lyukas lepedőket leszámítva rendben volt a Novotel. Kedves, segítőkész személyzet, kiváló lokalizáció, remek tetőtéri medence babzsákokkal és szuper nyugágyakkal. Az már nem az ő hibájuk volt, hogy napfény hiányában a medenceszint pihenésen kívül másra nem volt használható.

Abból is látszik, hogy mennyire megviselt a hőmérsékletmizéria, hogy teljesen elkanyarodtam az eredeti témától. 

Szóval a Novotel erénye a lokalizációja volt. Jakarta óvárosában, a kínai negyed mellett található - érdekes, minden ázsiai városban a vibráló kínai negyed lett a kedvencem - holland gyarmati és csodás történelmi épületek ölelésében. Közvetlenül a szálloda mellet helyezkedik el egy lenyűgöző 18. századi kínai rezidencia, pontosabban ami megmaradt belőle. A Candra Naya hagyományos kínai ívelt tetőivel, holdkapuival már megérkezésünkkor a szívem és a fényképezőm objektívjének kedvence lett. Főleg a látványos esti megvilágításban. Anno a tamboeni Khouw család otthona volt, egy arisztokrata földbirtokos dinasztiáé, akiket a gyarmati Indonézia kínai dzsentrijeiként tartottak számon. A család számos tagja magas rangot töltött be a gyarmati kormányzásban, ami jelentős politikai hatalmat biztosított számukra a gyarmat kínai alattvalói felett. Ez volt a család egyik leszármazottjának,  Khouw Kim An-nak egykori rezidenciája is, aki a famíliában a legmagasabb rangot érte el, ő volt Batavia (Jakarta neve a holland gyarmatosítás idején) utolsó "kínai polgármestere".

Bár az épület Jakarta legpompásabb rezidenciái közé tartozik és örökségvédelmi törvények védik, a csodás épületegyüttest az új tulajdonosa, a Modern Group konglomerátum szinte teljesen lebontotta, hogy helyén egy irodákból és apartmanokból álló szupertömböt építsenek, Green Central City néven, mely meg is épült. A világ minden pontján működik az üzleti lobbi, mindenhol vannak kiskapuk a műemlékvédelem lábbal tiprására, az üzleti érdekek a világ minden pontján überelik a szépet és a jót.

A hajdani rezidenciából csak egy töredék maradt meg az örökségvédelmi csoportok hangos tiltakozásának köszönhetően. Bizarr látvány a tradicionális kínai ívelt tetős épület fölé magasodó Green Central City szupertömb monumentális főszárnya, olyan mintha egy dinoszaurus akarna lecsapni áldozatára. Szürreális, eklektikus az egész. Hatalmas a kontraszt a szupermodern és a tradicionális között. Az egyik főépület maradt meg néhány melléképülettel. Csodálatos részletek díszítik az egykori rezidenciából fennmaradt épületeket. A régi falak közt sétálva elméláztam, hogy milyen pazar lehetett fénykorában.

A Candra Naya főszárnyának maradéka, a fölé magasodó gigantikus üzletházakból és apartmanokból álló épülettel:

A melléképületek maradéka:

Csodás részletek:

A kert kínai szerencsehozó békával:

A Candra Naya megmaradt melléképületeiben jelenleg éttermek, kávézók üzemelnek, a hátsó udvart halastó és rengeteg növény ékesíti. Étterme a Novotelhez tartozik, hogy valami jó is legyen a szállodában. Reggeli kávénkat mindig ott fogyasztottuk, a törzsasztalunknál, a bájos személyzet belopta magát a szívünkbe. Ellával azóta is levelezem. Annyira megszerettük egymást, hogy búcsúzáskor mindketten sírva fakadtunk. 

Búcsú Ellától:

Az étterem mogyorószószos csirkenyársa az egyik legjobb amit valaha ettem. 

Érdekes jelenet volt amikor nekiindultam a fényképezőmmel a csodás kínai épület maradványait megörökíteni. A biztonsági őr azonnal elém ugrott, és közölte, hogy itt nem fotózhatok. Meglepődtem, hisz férjem előző nap a telefonjával már megörökített néhány részletet, és csinált videókat is, neki nem szóltak érte. Tábla sem tiltotta sehol a fotózást. Talán félhetnek, hogy egy esetleges oknyomozó riporter beleás egy kicsit a műemlékvédelmi épület lebontásába és felkavarja az állóvizet? Mikor ezt elmondtam az étterem addigra baráttá lett főnökének, meg sem lepődött, és elmagyarázta, hogy ma már mindenki telefonnal fényképez, egy fotómasinás csakis valamiféle sajtós vagy oknyomozó riporter lehet. Szólt az érdekemben az őrnek, hogy csak egy mezei turista vagyok, innentől szabadon fényképezhettem. Hogy megérte-e, mindenki döntse el maga.

Mindenben van valami jó. Ha nem a Novotelben szálltunk volna meg, azt sem tudnám, hogy a csodálatos Candra Naya egyáltalán létezik.

Viszlát Yogyakarta, helló Jakarta!

Fájó szívvel köszöntünk el a jávai Yogyakartától, hogy tovább folytassuk az utunkat a sziget és egész Indonézia legnagyobb városába, Jakartába. Útban a szállodától a reptér felé, néhány napos tartózkodásunk után úgy köszöntünk el a világ egyik legbohémabb helyétől mintha réges régi ismerősök lennénk. A sofőrből baráttá lett Izzy autójából kifelé bámulva ismerősként köszönt vissza sok épület, a fák, és azok a karcsú, misztikus hegyek melyeket csak Ázsiában látni. 

Kilátás a reptér előtti parkolóból. Elköszöntünk Yogyakarta örökké misztikus párába burkolózó hegyeitől:

Mindig fájó szívvel hagyom el azokat a helyeket melyek a szívemhez nőttek. Aztán visszavágyom. Elképzelem, hogy kedvenc városaimban ismét landol velem a repülő, és már ismerősként üdvözlöm az utcákat. Tudom, hogy hol szolgálják fel a legjobb kávét és hol a legjobb a valuta árfolyam. Tudom, hogy melyik kisboltba érdemes a betevő sörért és vízért menni, hol sütik a legjobb csirkenyársat és melyik árusnál a legédesebb a banán. És tudom, hogy ki az adott hely legjobb sofőrje. Bizony mindez hosszas felderítő munka eredménye. Aztán megszólal a bennem szunnyadó realitás, és rádöbbent, hogy annyi csodás helye van a világnak, ahova nem tettem még be a lábam, az élet pedig katasztrofálisan rövid, a bakancslista hosszú, és az anyagi lehetőségek korlátozottak. Tehát ha az égiek is úgy akarják, a további cél az ismeretlen felfedezése, a térkép számunkra fehér foltjainak színnel való megtöltése.

Ázsia repterein megszoktuk az ízlés, az egyediség, a helyi kultúra, a dizájn, a praktikum, a modern és az autentikus legmegfelelőbb arányú ötvözetét, hogy az utazó jó szájízzel érkezzen a városba, és hasonló érzéssel hagyja el azt. A hihetetlenül fejlett technikáról már nem is beszélve. Így volt ez Yogyakatában is. Az indulási oldal többszintes modern üvegcsarnokában álló díszítőelemekben felfedezni véltem a város vízi palotájának, a Taman Sarinak a részleteit. Stílusos, szép megoldás. Hasonló csodákat kínáltak Bali, Kambodzsa, Thaiföld, Vietnám, Malajzia repterei is, hogy csupán a nyugati világ szemében elmaradottnak titulált régióról beszéljünk. Pedig lenne mit tanulnunk. 

Yogyakarta repterének dizájnját a város vízi palotája, a Taman Sari ihlette:

A Taman Sari:

Stílusos stand a tranzitban:

A kambodzsai Siem Reap kis falusi reptere:

Két hónap után hazatérni a mosolyok világából a mosolytalanság országába enyhén szólva is depresszáló. Hazánkban szocializálódottként először hihetetlen és nehéz megszokni mindazt az önzetlen kedvességet melyet az ázsiai népek nyújtanak, visszaszokni viszont még nehezebb. Mindezt csak fokozza az a szürkeség mely Ferihegy (bocsánat, Liszt Ferenc Repülőtér) érkező oldalán fogad. Szürke, dísztelen falak, mozgólépcső sehol, pedig a gépből kiszállva, hazaérve, elég nehéz tud lenni az út során beszerzett kincsekkel megpakolt kézipoggyász is. A betegekről, idősekről, ja és a mosdók állapotáról már nem is beszélek. Én szégyelltem magam külföldi útitársaink előtt. Igaz, van egyetlen egy lift, de ha befut egy több száz utast hozó gép, vagy ne adj isten egyszerre több is, minimális matematikai tudással is könnyen kiszámítható, hogy mennyi az esélye annak, hogy valaki bejusson abba az egyetlen liftbe. Szóval szürke falak. Szürkeség a külsőségekben és szürkeség belül, a lelkekben. Az ember Madách falanszterében érzi magát. Aztán a feladott poggyászok levadászása után - ha az eddigiek alapján még nem jöttünk volna rá - már biztosan tudtuk, hogy itthon vagyunk. A kijárat előtt kordonok közé szorítva álltunk csekély két órán át, mint szardíniák a konzerves dobozban. Idősek, betegek, gyerekek, kismamák is. (Az elmaradott Ázsiában nekik egy külön beléptető kapu van, nem kell sorba állniuk.)  Levegő semmi, víz nincs, többen ájuldoztak, mi például egy 25 órás repülőút után. A kordonok mögül szúrós szemű, gépfegyvereik mellett vicsorgó vérebekkel is felfegyverkezett vámosok lestek ránk, várva a kapásra, mintha mindenki bűnöző lenne aki egy kis időre elhagyta ezt a kedves hazát. Valamilyen szinten tényleg az, hisz az állampolgár esetleg megtapasztalta, hogy nem minden úgy van a világban ahogy a propaganda próbálja az agyakba mosni, és ez bizony veszélyes a regnáló hatalom számára. A tudás és a tapasztalat ilyenkor bizony fegyverré válhat. Szóval annak tudatában is féltem, hogy semmiféle csempészáru nem lapult a bőröndjeinkben, de ugye tudjuk, hogy aki keres az esetleg talál is. Pár éve például tanúja voltam, hogy szintén hazatérve hogyan hurcoltak és aláztak meg mindenki előtt egy honfitársunkat egyetlen doboz cigi miatt. Igazi pszichológiai stressz egy ilyen várakozás, melyet a világ egyetlen pontján sem tapasztaltam, mindez kicsinyesen egy esetleges plusz doboz cigi vagy egy üveg alkohol miatt. Merthogy erre vadásztak, arcukon a megfélemlítés, az irigység és hatalmuk tudatának szentháromságával. (A szituáció pszichológiai tanulmányaimból azt a kísérletet juttatta eszembe, ahol egy diák csoport felére először a börtönőr, a másik felére pedig a rab szerepét osztották, majd a szerepeket megfordították. A börtönőrök mindegyikéből, még a normál körülmények között igen jámborakból is előbb vagy utóbb de kitört az agresszió és a kegyetlenség.)  Rengeteg reptérre érkeztem már, köztük arab országokba és a legendás Bangkokba is, melyek kapcsán először bizony félelmeim voltak, csakhogy ott értenek hozzá, hogy kit és mi alapján kell kiszűrni, és feleslegesen senkit nem vegzálnak. Megy is a turista dögivel, hogy az ország gazdaságát felvirágoztassa.

Szóval ismét nem csalódtunk. A reptéri vámosok a már megszokott, sehol máshol nem tapasztalt "szeretettel" fogadták hazatérő honfitársaikat, a külföldiekről már nem is beszélve, velük kapcsolatban időnként a diszkrimináció jeleit tapasztaltam. A nem Magyarországon, hanem demokráciában szocializálódott, a bánásmódot jogsértőnek tartó utasok száját időnként elhagyta a "human rights" kifejezés, ennek kapcsán szintén én szégyelltem magam. Mert az ember általánosít, tán a külföldi is... Nem tudom mindez mennyire tesz jót hazánk megítélésének, és mennyire kedvez a turisztikai ágazatnak. (Költői kérdés volt.) Mindenesetre rengeteg kommentet olvastam ezzel kapcsolatban felháborodott külföldiek tollából, hát a legenyhébb kifejezés a durva szó volt, na meg az emberi jogok lábbal tiprásának emlegetése.

Mindez csak adalék ahhoz, hogy az ember azonnal fordulna vissza a következő géppel.

De térjünk vissza jávai utunkhoz. Az ország nemzeti légitársaságával, a Garuda Indonesia-val utaztunk tovább, mellyel előzőleg Baliról Yogyakartába érkeztünk. Kellemes repülés volt. Kedves személyzet, ízléses egyenruhák, pontos indulás, érkezés, kényelmes ülések. Edy kapitány (a még Balin hozzánk csapódott pilóta mackó) szintén egy külön helyet bitorolt mellettünk, szabályosan bekötve.

Kigurul a gépünk, viszlát párába burkolózó jogjai hegyek:

Edy kapitány ismét a fedélzeten:

Felszálltunk, alattunk az Indiai-óceán habjai:

Torkolat:

A Garuda Indonesia kék színű szárnyfestése:

Jávai hegyek felett:

Jakarta repterére érve szintén kellemes meglepetés fogadott. Az épület belső terei élő zöld növényzettel voltak befuttatva, nyugalmat, kellemes hangulatot árasztva. Mikor bőröndjeinkkel kibotorkáltunk segítőkész reptéri dolgozók futottak felénk, hogy olcsó Grab taxi (az Über ázsiai megfelelője, csak sokkal gazdaságosabb) hívásában segédkezzenek.

A felhők alól kibontakoznak Jakarta partjai:

A hatalmas metropolisz, Jakarta csupanövény falú, nyugodt hangulatot árasztó reptere:

Jakarta. Talán a legkontrasztosabb város ahol valaha jártam. Egyrészt a Financial District minden képzeletet felülmúló csillogása jellemzi, melyhez képest a híresen gazdag Dubaj és Doha is elbújhat, másrészt a nyomornegyedek megdöbbentő szegénysége. A városban visszaköszönnek a luxusépületek és az autentikus mellett a holland gyarmatosítás korát idéző koloniális épületek. Jakarta ugyanis holland gyarmat volt, Batavia néven. A híres Batavia teret a mai napig a hófehér gyarmati épületek sokasága övezi, mint például a holland kormányzósági épület, vagy a romantikus hangulatot árasztó ikonikus Batavia kávéház, ahova érdemes beülni egy ínycsiklandozó sütire és egy zamatos kávéra.

Jakarta fő szimbóluma a Monas, a függetlenségi emlékmű:

Jakartai virágok, fények:

Városi látkép a szállodánk tetőteraszáról:

Kontraszt:

A fényűző üzleti negyed, a Financial District csillogása:

Ez is Jakarta:

A kínai negyed nappal és éjszaka:

A koloniális stílusú Batavia tér a volt holland kormányzósági épülettel és az ikonikus Batavia kávéházzal:

Jakarta, a Föld egyik legnagyobb metropolisza, sajnos rászolgált a süllyedő város névre. Egyrészt a település vészesen süllyed, másrést partjainál a tenger fenyegetően emelkedik. A város területének mintegy 40 százaléka már most a tengerszint alatt van, és ez az arány csak egyre rosszabodik. Döbbenet volt látni a régi kikötő, a Sunda Kelapa homokzsákjait, melyeket azért raktak le, mert a hajók magasabban vannak mint a part. A régi, mívesen megmunkált vízi járgányokra voltam kíváncsi, de a sáros, homokzsákos magaspart megmászása komoly akadályokat támasztott. 

Sunda Kelapa, a régi kikötő homokzsákokkal védett partjai, a város a tenger szintje alatt:

Jakarta sokszínűsége, multikulturális társadalma mindezek ellenére magával ragadott minket. A csodálatos mecsetek szoros szomszédságában álló keresztény templomok, a kissé kopottas kínai negyed vidámsága, ahol egy szórakozóhelyre való véletlen betoppanásunkkor mindenki a saját asztalához akart ültetni és szelfizni akart velünk, az, hogy Yogyakartával ellentétben a muszlim lakosság kisebb aránya miatt mindenhol kapható a betevő sör, a várost betette lelkünk azon fiókjába, ahol a szeretett helyek raktározódnak.