Ha képeket nézegetünk Sri Lankáról, teljes bizonyossággal találkozunk olyanokkal, melyeken a vízben álló fura karókon ülve pecáznak a helyiek. Ezek a horgászok már-már a szigetország védjegyévé váltak, és gólyalábas horgászoknak nevezik őket. A régi hagyomány szerint órákon át ülnek az úgynevezett pettán, körülbelül két méterrel a víz felett.
De mi is ez a felettébb furcsa szerkezet? Tulajdonképpen egy igen egyszerű felépítmény, mely két részből áll. A sekély, part közeli tengerfenékbe egy függőleges rudat ásnak be, ehhez egy keresztrudat rögzítenek, a tulajdonképpeni pettát, melyen ülve órákon át egyensúlyoznak, és próbálnak némi halat fogni. Jó kis comb- és popsierősítő lehet, szerintem többet érhet bármiféle méregdrága edzőterem gépeinél, miközben a tenger csodás látványában gyönyörködhetnek, friss levegőt szívhatnak, miközben gyűjtik a jótékony D-vitamint. Az autentikus, csakis kizárólag Sri Lankára, annak is déli partvidékére, Galle környékére (főleg Koggala) jellemző tevékenység során az egyik kezükkel a gólyalábat fogva próbálnak egyensúlyozni, a másik kezükben van a horgászbot vagy időnként csupán egy zsinór. A kifogott halakat anno a derekukra kötött zsákokba gyűjtötték, amikor még a halászat ezen módja családjaik megélhetését szolgálta. A fotókon látszik, hogy a zsákoknak mára nyoma sincs.
Felmerülhet a kérdés, bennem fel is merült, hogy vajon mi értelme van ennek a valószínűleg nem túl kényelmes horgászati módnak, és miért nem a szokásos, egyben szaporább halászhálós módszert alkalmazzák, mint a sziget többi pontján? A helyiek magyarázata szerint ha hálóval fognák ki a halakat, az annyira megzavarná a tengeri jószágokat, hogy hosszú ideig nem térnének vissza az adott területre, míg a gólyalábas módszer esetén ez a veszély nem fenyeget. Hogy ezt honnan veszik, milyen tapasztalat alapján, azt nem tudom, de ha képesek voltak miatta a kényelmetlen alkalmatosságon üldögélni, akkor biztos van némi alapja. Érdekes, hogy az apró, alig kétharmad magyarországnyi területű sziget egyes régióiban mennyire mások a szokások. Gondolok itt táncra, népviseletre, na meg most a halászati módra. De éppen az adja a kis ország sava-borsát, élénk vibrálását, színes kultúráját.
Hagyományos, hálós halászat a sziget egy másik régiójában, Negombóban:
Az út tervezésekor elhatároztam, hogy egy életem, egy halálom, de ragaszkodom hozzá, hogy saját fotóm is legyen erről a világon egyedülálló, páratlan dologról, mondhatni unikumról, hiába olvastam az úti kritikákban, hogy ma már csupán pénzért bemutatott turistalátványosság az egész. Nem akartam elhinni, egész lényem tiltakozott ellene, bár lelki szemeim előtt megelevenedett a hortobágyi csikósok teátrális ostorpattogtatása.
Olyan szerencsénk volt, hogy a mi kis falunk, Habaraduwa, ahol két hetet töltöttünk, közvetlenül a gólyalábasok legfőbb horgászhelye, Koggala mellett feküdt. Egyik este szállodánk tuk-tuk sofőrjével megbeszéltem, hogy kora reggel kivisz a terepre. Azért kora reggel, mert nem ülnek ott egész nap a "horgászok", van egy adott "fellépési" idejük. Egyedül mentem, férjem inkább a szálloda medencéjénél pihengetett, nálam sokkal racionálisabb énje nem volt kíváncsi holmi színházakra. Egyébként is, minden kapcsolatban, főleg egy házasság esetén nem árt időnként egy kis külön program, az állandó 24 órás együttlét az egymás agyára menéshez vezethet. Szóval reggel nyakamba akasztottam a fényképezőgépemet, bepattantam a szálloda tuk-tukjába, mely a megbeszélt helyen pontosan várt, és hatalmas várakozással elindultunk Koggala felé. Az alig negyed órás út élvezetes volt mint mindig, a helyiek házaival és rengeteg pálmafával, miközben a nyitott járműben ülve magamba szívtam a sós levegőt.
Aztán megérkeztünk a festői partszakaszhoz, ahol képeslapra illő sziklák álltak ki a vízből. Gondoltam van ízlésük a horgászoknak, meg ha már órákon át üldögélnek azon a kényelmetlen micsodán, akkor legalább a panoráma legyen szép. A hatalmas, látványos szikla, a valószínűtlenül kék ég és a türkiz víz pazar, díszletszerű hátteret szolgáltatott, szó se róla, jól meg volt komponálva minden. Aztán itt jött a döbbenet: karókat láttam ugyan, de üresen, elhagyatottan álltak ki a vízből. Gondoltam, nem jó időpontban hozott a sofőr. Aztán ez a gondolatom gyorsan elszállt, mert a tuk-tuk hangjára a part menti kis kunyhóból úgy szaladt felém egy horgásznak öltözött "mutatványos" mint vadállat a prédájára. Aztán jöttek a többiek. Ekkor pillantottam meg azt a hatalmas táblát, melyen kiplakátolták, hogy a fotózás ára 10 000 rúpia. Mivel egy rúpia körülbelül egy forintnak felel meg, nem kellett sokat fejszámolnom, és a döbbenettől majdnem kiestem a járgányból. Azt tudtam, hogy a produkcióért valamennyicskét fizetni kell, de ennyire azért nem gondoltam. Nem is vittem ennyi pénzt magammal egy kis fotózásra. Nem sejtetten, hogy a helyiek hollywoodi sztárnak képzelik magukat, és annak megfelelő gázsit kérnek egy körülbelül két perces üldögélésért. Racionális férjem sem díjazta volna ha a családi kasszát ennyivel megrövidítem néhány kép miatt. Szóval az álhorgászok megrohamoztak, és szó szerint tartották a tenyerüket. Mikor mondtam, hogy köszönöm, ennyiért nem kérnék a produkcióból, felháborodottan közölték, hogy sokan vannak, és mit képzelek én a sóherségemmel. Itt kezdett elszakadni a cérnám, és kértem a sofőrt, hogy vigyen vissza a szállodába, miközben a mutatványosok szószólója futott utánunk, és hirtelen lement az ár 5 000 rúpiára. Egyrészt ezt is nagyon sokallottam, főleg sri lankai viszonylatban, ahol viszonyításképpen az úszómedencés, paradicsomi szállásunk svédasztalos reggelivel 10 000 rúpiába került éjszakánként két főre, egy tíz kilométerre szóló buszjegy meg 80 rúpiába, pár százért pedig komplett vacsora kapható. Másrészt annyira erőszakos és unszimpatikus volt a társaság, hogy egy rúpiát nem voltam hajlandó fizetni nekik. A sofőr azonban nem visszafelé indult, hanem mentünk tovább, a következő tábláig. Először azt hittem, hogy nem adta fel, de aztán elkezdett bennem motoszkálni az a gondolat, hogy lehetséges, hogy jutalékot kap az odahurcolt palimadarakért. Ugyanis a következő társaság tábláján már csak 5 000 rúpia szerepelt fotódíjként. Nem hiszem, hogy a környéket jól ismerő sofőrünk ezt nem tudta, és valószínűleg a nagyobb jutalék érdekében először a legdrágább helyre szállítmányozott, próba szerencse alapon. Ezt az összeget is nagyon soknak találtam, és különben is elment a kedvem az egésztől. Kértem a tuk-tukost, hogy forduljon vissza, ekkor viszont felmentő seregként megérkezett egy kínai csoport, akiknek semmi sem volt drága. Sofőröm elintézte (gondolom a kis jutalék is több a semminél), hogy mivel a csoport tagjai bőségesen fizetnek, így a látványhorgászok vállalják a fellépést, és 1 000 rúpiáért én is beállhatok a fotósok közé néhány kép erejéig. Soha nem örültem még ennyire turistacsoportnak. A mutatvány körülbelül 10 percig tartott, a kínai turisták sikoltozva még a rudakra is felültek, hogy az így készült fotókon menően pózoljanak a közösségi médiák felületein.
A természet alkotta csodálatos díszlet előtt:
Érkezik az erősítés:
Nehogy valaki félreértsen, nem vagyok kicsinyes, mindenhol megköszönjük nem kis borravalóval az értünk tetteket, de a lehúzást, az utazók hülyének nézését nem szeretem. Emiatt azonban nincs semmiféle keserűség bennem a pompás országgal szemben, hisz a világ egyetlen pontja sem csak fehér vagy csak fekete. Mindenhol van ez is, és van az is. Csak a kettő aránya nem mindegy. Sri Lanka annyi jót, szépet és csodát adott, hogy ez a kis negatívum elveszik a sok-sok pozitív dolog mellett. Akkora szerelem alakult ki az ország és köztem, hogy ha lehetővé teszik az égiek, januárban visszamegyünk. A napokban nagyon nagy öröm ért, üzenetet küldött nekünk Nisan, dambullai sofőrünk, hogy ha tényleg visszamegyünk az országába szeretne velünk találkozni, mert jó szívvel emlékezik ránk. Mint ahogy mi őrá, és a szigetország népére. Na ez jut eszembe Sri Lankáról. Mert megtapasztaltuk, hogy egy út során nem csupán a látnivalók lesznek emlékezetesek, hanem a találkozások is. Sőt, gyakran az utóbbiak még inkább.
Végül is tényleg nem szólhatok egy szót sem, a vágyam valóra vált, lefotóztam a gólyalábas horgászokat, és láttam, mint egy skanzenben, a régi, autentikus Sri Lanka egy szeletét. Megérte. Ázsia, mint már annyiszor, megtanított rá, hogy örüljek minden apróságnak, és éljem meg pozitívan amit a sors adott.
Egy Ázsiát járó ismerősöm legnagyobb megdöbbenésemre azt mondta, hogy a kontinensen csakis öt csillagos szállodákban szabad lakni. Öt csillagos szállodákban, ahova kívülről még ételt sem vihetsz be, és a nagyérdemű nem keveredik a helyiekkel. Ízlések és pofonok, de akkor az ember pont azzal nem találkozik, amitől Ázsia az Ázsia. Nem látja a lényeget, csak ül egy luxushotel falain belül, eszi az otthon megszokott kontinentális ételt, mert mindent a vendég szokásai szerint, mindezt horror összegért. Nem találkozik helyiekkel, nem ismeri meg az életüket, az ízeiket, a gondolataikat. Ennyi erővel akár otthon is maradhatna, medence meg luxusszálló közelebb is van. Nem ítélkezem, mindenkinél mások a prioritások.
Valóban olyan volt a gólyalábas bemutató mint a mi Hortobágyunk, ahol a csikósok jó pénzért most is pattogtatják a karikás ostort a német meg kínai turistáknak, akik talán azt hiszik, hogy még mindig így él a magyar.
Sri Lanka óceánpartjáról a főváros, Colombo felé vitt tovább az utunk, ahol egy boltban szembejött velünk egy dobozos helyi sör, mely a gólyalábas horgászokat ábrázolta. Eléggé morbid módon a "Szerencsés hal" elnevezést kapta. Természetesen megkóstoltuk. Olyan volt az íze, mint amilyen szájízzel a lehúzós parádéról távoztam, kellemetlenül keserű. A doboza viszont szép volt, mint maga az ország, és erre emlékezem.
Szerencsésnek érzem magam, hogy a kis bosszankodás ellenére Sri Lanka ősi kultúrájának ezen szegletét is láthattam. Mi más is szólhatna, mint kedvencem, az Emerson, Lake and Palmer dala, a "Szerencsés ember". Na jó, nem arra a szerencsére vágyom, mint a sörös doboz horgászai által kifogott halak.
https://youtu.be/yRvljAT4O6Q?si=A8fnT_BHq7kqBx0_
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése