Jáván, a kávé, a tea és a rizs földjén nem csoda, hogy a természeti csodák és a sokszínű kulturális hagyaték mellett a gasztronómia tudománya sem elhanyagolható. Sőt! Mindez összefonódik, szoros egységet képez, hisz a buja zöld rizsföldek, a csodás kávéültetvények, a kakaófarmok, az illatos fűszerkertek, a kókuszligetek, banánfarmok, hatalmas mangófák és az ott termesztett egyéb egzotikus gyümölcsök, mint a mangosztán, a rambután, a szalak, a papaya
adják az alapját az indonéz sziget konyhájának. Sok mindenben hasonlít a balinézre, hisz ugyanaz az ország, mégis más, hiszen eltérő kultúrák.
Ha a lényeget nézzük, Bali lakossága nagyrészt balinéz hindu, így mindenhol igen olcsón fellelhető a trópusi meleg legjobb szomjoltója, a jó hideg sör, míg a nagyrészt muszlim Jáván ez már nem annyira egyszerű dolog. Pedig a hőségben igen fontos a hidratálás. Igaz, a szállodák éttermeiben kapható, de sokkal borsosabb áron mint Balin. Gondolják, "ha már nem tiszteled eléggé a szokásainkat, akkor fizesd meg az árát". Azért itt is hozzájutottunk kedvenc indonéz sörünkhöz, a bitang finom Bintanghoz, mellyel már 18 éve, első bali utam óta tart a szerelem. Neve indonézül csillagot jelent, és megkockáztatom, hogy jobb, mint a csillagos nedű amszterdámi testvére. Nem, cseppet sem azért mert elfogult vagyok. Aztán a boltokban is sikerült vadászzsákmányt találnunk, Yogyakartában a sofőrünk, Izzy segítségével lettünk a szupermarket eldugott alagsorában található sörös pult törzsvendégei, ahol muszlim település ide vagy oda, a földkerekség legtöbb sör márkája képviseltette magát. Utolsó ott töltött esténken az a kósza gondolat fordult meg a fejemben, hogy másnaptól vajon feltűnik-e a hiányunk a kevés turistát látott városban, abból a szempontból, hogy a sörpultot feltöltő személyzetnek nem lesz dolga. A sziget legnagyobb városában, Jakartában kicsit más a helyzet, mert sokkal nagyobb és kevertebb lakosságú mint Yogyakarta, a népsűrűség is nagyobb (különben is azt mondják, hogy az egyisten szeme sem láthat mindig mindent), így itt már egyáltalán nem okozott gondot a sörellátmány beszerzése. A szállodánk szomszédságában volt egy hatalmas szupermarket, ahol ha nem kaptunk valamit, az nem is létezik. Szembejött például az az isteni finom barackos ital, mely anno a malajziai Penang kínai sörözőjében lett a kedvencem, és nem gondoltam volna, hogy valaha is találkozunk még. Muszlim lakosságú sziget ide vagy oda, azért a nyaralás elmaradhatatlan kellékéhez, némi koktélhoz is sikerült hozzájutnunk stílusosan a szállodánk tetőteraszán felszolgálva.
Ha már a hidratálásnál tartunk, nem maradhat ki a régió fő nedűje, a kókuszdió leve. Megskalpolt kókuszdióban felszolgálva igazán látványos, kívánatos jelenség, de íze annyi sincs mint a víznek, ellenben sokkal rosszabb, tán a legjobb jelző rá a jellegtelen. Viszont nagyon jól hidratál, sok benne az ásványi anyag és a vitamin, kifejezetten ajánlott gyógyszer az utazók hasmarsára, a banánnal és rizzsel egyetemben. Szerencsére ebből a célból még nem kellett fogyasztanom a fenti ételeket. (Ezt most gyorsan lekopogom, bár nem vagyok ám babonás.) Sok szálloda kókuszvízzel kínál érkezéskor welcome drinkként, nem illik elutasítani, a világért meg nem bántanám őket. Azonban jogjai szállodánk pincére kiválóan megoldotta az íztelenséggel kapcsolatos problémámat, és a kókuszvizet felturbózta némi kis grenadinsziruppal, amitől ellenállhatatlan lett. Ázsia többi országával ellentétben kanalat is mellékelnek a kókuszdióhoz, hogy miután kiszürcsölted a levet, a dió belső borítását képező gyümölcshúst is kieszegethesd.
A kókuszvízzel ellentétben a kókusztej nagy kedvencem. Ázsiában nem igazán van tehéntej, így ezzel helyettesíthető. Nagyon finom kávéba, de rengeteg étel, köztük húsétel is készül vele. A tejnél sokkal karakteresebb ízvilág, krémesebb, lágyabb, selymesebb textúra jellemzi, ráadásul mindez az emberi szervezet számára nemszeretem laktóz nélkül. Annyira megszerettem, hogy itthon is ezzel iszom a reggeli cappuccinómat. Indonéziában nagy kedvencem az a kókusztejjel készült étel, melyet én egyszerűen csak trutyinak hívok a ronda de finom elve alapján. Ránézésre olyasmi mint a tejberizs, csak kicsit hígabb, és tehéntej helyett kókusztejjel készül. Van benne zabpehely, friss banán és némi azsalt gyümölcs is. Fenséges.
Ha már szóba került a banán, Indonéziában több száz féle létezik, kedvencem a kicsi, zöld, girbegurba piszang lett (formailag leginkább a mi kiskiflinkre hasonlít), melyet itthon Pisang Ambon nevű likőrként ismertem. Holland gyártmány, nem véletlen, hisz Indonézia területe anno holland gyarmat volt. Egyébként is egész más az íze az éretten leszedett, friss trópusi gyümölcsöknek, mint az itthon kapható kényszerérett társaiknak. Na meg sok minden itthon nem is kapható, ilyenek a szalak, a mangosztán, a rambután, melyek Jáva szigetén az utcai árusoknál is beszerezhetőek, a frissen facsart gyümölcslevekkel egyetemben.
Mi más is lenne a fő eledel a rizsföldek hazájában, mint a rizs. Balival együtt Jáva nemzeti eledele is a nasi goreng, ami egy előfőzött rizs, amit aztán megpirítanak. Jellegzetes ízét az elmaradhatatlan szójaszósz és az illatos ázsiai fűszerek adják. (Minden szerénytelenség nélkül itt kell megjegyeznem, hogy az ázsiai főtt rizst a régió minden országában ízetlennek éreztem, férjem szerint az én citromos-kakukkfüves rizsemnek a nyomába sem érnek.) Ehhez jön a hús, ami igen sokféle lehet. A nagy kedvencem a csirke satay (nyárson sült hús) mogyorószósszal. A frissen készült csirkenyársak egyébként minden utcasarkon kaphatóak. Aztán gyakran tálalnak a rizshez curry-t, ami nem csupán a pikáns fűszerkeveréket jelenti, hanem az erős fűszerezésű mártással leöntött húsételt is így hívják. Bizony, az erős fűszerek. Mindenhol és mindenben a chili. De az ázsia chilit nem úgy kell elképzelni mimt az itthon kapható chilipaprikát. Az ottanitól már ránézésre lángol az ember szája. Férjem nagyon szereti, én, diplomatikusan szólva kevésbé. De szeréncsére a helyiek könnyen orvosolják ezt a problémát, mert az étel megrendelésekor csak annyit kell mondani, hogy „no spicy”, és máris élvezhető volt számomra is minden eledel. A satay igen finom változatát sikerült ennem Jakartában, ahol a szállodánkhoz tartozott egy csodás étterem. A csodás jelző nem csak az ételekre vonatkozik, na meg az azt felszolgáló kislányokra, hanem az étteremnek otthont adó épületre is. A Candra Naya a város egy csodálatos 18. századi történelmi épülete, mely egy híres kínai család otthona volt, melyet bár örökségvédelmi törvény véd, új tulajdonosa szinte teljesen lebontott, a megmaradt rész csak a hangos tiltakozások miatt áll még. Ebben a csodás épületben fogyasztottuk el igen finom reggeli kávéjainkat is, a barátságos felszolgálók már ismerősként üdvözöltek.
A jávai kávé… a kávéültetvények hazájában valóban érződik az a friss íz, melyet még sehol nem tapasztaltam. Megkóstoltuk a világ legdrágább kávéját, a macskasz@r kávét is, de éppen az a markáns aroma hiányzott belőle amiért a kávé az kávé. Nem lett a kedvencünk, és nem csak az ára miatt. Ezzel kapcsolatban pontosan ugyanaz a probléma vetődött fel, mint hogy a pizzát magukénak tulajdonítják az olaszok és a franciák egyaránt, vagyis a legdrágább kávét Balin balinéznek tartják, míg lokálpatrióta jávai sofőrünk, Izzy szerint jávai.
Jakarta főterén áll a stílusos, koloniális épületben levő híres Batávia kávéház, ahol az ínycsiklandozó kávé mellett kívánatos sütemények is sorakoznak a hűtőpultban. Az épület a gyarmati időkből maradt fenn, Jakarta ugyanis anno a Holland Kelet-India fővárosa volt, Batávia néven.
Yogyakarta.
