Szerelmeim

Taman Sari

Taman Sari, avagy a vízipalota.

A jávai Yogyakarta szultáni palotájához egy másik komplexum is tartozik, a másfél kilométerre található vízipalota. A különbség annyi, hogy ez utóbbi ma már használaton kívül van, kissé meg is rágta az idő vasfoga. Anno a szultán pihenőhelyeként és meditációs központként szolgált. Területén egy mesterséges tó, medencékből és pavilonokból álló fürdőkomplexum valamint egy csodás kert volt. Innen kapta nevét, Taman Sari: gyönyörű virágokkal díszített kert.

A szultáni palotától riksán közelítettük meg, nem azért mert ezt a kis távot nem tudtuk volna lesétálni, hanem mert a környék zegzugos kis utcáiban könnyen el lehet tévedni. Mi pedig különösen hajlamosak vagyunk erre, számos eset a bizonyíték rá. Inkább nem kockáztattunk, na meg kipróbáltunk egy motoros riksát, mellyel egyrészt a magunk kényelmét szolgáltuk, másrészt aznap így biztosan került ebéd a sofőr családjának asztalára.

Útközben csodás látványban volt részünk, a holland gyarmati időket idéző hangulatos koloniális épületek között. Na meg az utca forgatagának kaotikus látványában, nem a járdáról, kívülről, hanem közvetlenül a káosz közepéből szemlélve, valóban megtapasztalva. Lovaskocsik lócitrom tartó vödörrel, motoros és lábbal tekert riksák, robogók, motorok, csillogó luxusautók elegye vett körül. Átgurultunk az éjszaka fényárban úszó Alun-Alun Kidul téren is, mely este a street food és a társasági élet központja, nappal egy kihalt, semmitmondó terület. De láttuk ezen állapotában is. Így volt teljes a kép.

A vízipalotából mára szinte csak a fürdőkomplexum épülete maradt fenn a medencékkel, a gomba formájú szökőkutakkal, a virágcserepekkel és a pavilonokkal, melyeket a szultán ágyasai használtak. Az uralkodó a medencéket körülvevő épület tornyából szemlélte őket fürdőzés közben, a pavilonokban pedig megpihent eme kimerítő tevékenység során és után. Tudott élni.

A Taman Sari ódon, moha lepte, kissé dohos, csupacsipke falai azonnal magukkal ragadtak. Érezni lehetett a a hely szellemét. Már a két kapuja is maga a csoda, faragott nagákkal (a démonok ellen védő kígyók), csipkedíszítéssel, virágmotívumokkal. Tetszett, hogy nem sikálták fényesre az ódon köveket (mint Takács Tamás az új cipőjét pocsolyába lépés után), hanem hagyták úgy ahogy az idő mára alakította. Így sokkal valóságosabbnak tűnt. Mintha visszamentem volna az időben, saját realista valójában csodálhattam meg. Szinte éreztem az illatokat, hallottam a háremhölgyek kacagását, a külső ingerek beindították a fantáziámat.

Olvastuk, hogy megmaradt egy alagútrendszer is a területen, amit viszont sehol sem találtunk. Se egy felirat, se egy tábla nem jelezte. Mondjuk ezt az útikönyvek is írták. Körbe-körbe céltalan bolyongásunkra felfigyelt egy helyi, és odajött hozzánk. Először azt hittem, hogy vagy teljesen idiótának néz, vagy ránk akar tukmálni valamit, de kiderült, hogy sejtette mit akarunk . Úgy látszik más utazók is sikertelenül keresték az objektumot. A segítsége nélkül soha nem találtuk volna meg amit kerestünk, ugyanis a palota lerombolt részeinek a helyén ma már egy lakóházakból álló városrész van, itt-ott a régi épület maradványaival, azon át vezet az út az ősi alagúthoz. Szűk, kihalt kis sikátorokon mentünk keresztül banánültetvények között, azon merengve, hogy vajon az út végére lesz-e még vesénk. Innen már nem volt kiút. Gyorsan számvetést készítettem, és gondolataimban összegeztem az értékeinket. Egy fényképező három objektívvel, egy kamera, két telefon, némi készpénz, négy vese és egyéb belsőségek. Lehet, hogy túl sok horrorfilmet láttam és túl gyakran olvasom a híreket. Egyrészt szidtam magam a kíváncsiságomért, másrészt arra gondoltam, hogy mindennek ára van. Mert a mondás szerint aki kíváncsi az hamar megöregszik, de mi lesz ha éppen a kíváncsiság miatt nem lesz időnk megöregedni... Óráknak tűnő bolyongás után egyszer csak előttünk termett a keresett építmény, és besétáltunk az ősi dohos alagútba, ahonnan épségben ki is sétáltunk.

Soha nem fogjuk levetkőzni azt a bizalmatlanságot amit itthon szinte már az anyatejjel magunkba szívtunk.

A háremhölgyek medencéjénél a szultán lesőtornya előtt.

Palotaőrök. A keleti kapu a démonok ellen védő kígyókkal, a nagákkal.

Nagák.

Angyalszárnyak. A csupacsipke nyugati kapu.

Taman Sari: gyönyörű virágokkal díszített kert.

A háremhölgyek medencéje a szultán lesőtornyával.

A szultán ágya.

Egy kis banánfürt a lakóépületek között.

Egy ősi palotarészlet a palotát övező lakónegyedben.

Az a bizonyos alagút.

Riksák közt. Úton a palotához.

Utas.

A forgatagban.

Nem vihar, csak majdnem.

Lócitrom tároló alkalmatosság, a lovaskocsik kötelező alkotórésze.

Szultáni palota

Keraton. Yogyakarta szultáni palotája.

Olyan mesebeli fajta. A szultánokról valamiért a történelem mellett a mesék jutnak eszembe, pompás paloták, csodaszép ruhák, jellegzetes zene, hastáncosnők. Ez viszont maga a valóság. Olyannyira, hogy a palota a mai napig az eredeti célját szolgálja, hisz Yogyakartának jelenleg is van szultánja, aki ebben az épületben lakik. Ő, mint a város uralkodója, jelentős kulturális és szimbolikus szerepet tölt be. A palota zenepavilonjában gyakran vannak koncertek, előadások, árnyjátékok, melyeket bárki megnézhet.

A palota amellett, hogy most is itt lakik a szultán, igen szép épületegyüttes. Főleg hagyományos jávai stílusban épült, és számos részletében a sziget szimbolikájához és hitvilágához kötődik, de megjelennek benne holland , portugál, kínai és iszlám eredetű stílusjegyek is, történelme, a hollad gyarmati idők, a sziget etnikai és vallási sokszínűsége és a hajdani jelentős kereskedelem miatt. Minden jól megfér egymás mellett, békességben. Lenyűgöztek a palota apró részletei, a domborművek, üvegberakások, vázák, lámpák. Bárhova néztem mindig felfedeztem valami szépséget.

Sajnos a szultánt nem láttam, pedig igen kíváncsi lettem volna egy valóságos uralkodóra. De nem teljesülhet az ember minden álma, még a mesében sem, nemhogy a valóságban.

Bejárat.

A palota őre.

Jófej fej.

Pavilon.

Zenepavilon.

Ütőshangszerek.

Távozó zenészek.

Kandeláber. A város összes köztéri lámpája erre a mintára készült.

Üvegpalota.

Míves korlát.

Stíluskavalkád. Mondhatni bájos eklektika a szó legjobb értelmében.

Egy "apró" részlet.

Csupacsipke.

Címer.

Hello Jogja!

Yogyakarta, becenevén Jogja. A jávai város nem csupán a sziget, hanem egész Indonézia kulturális és művészeti központja. 1945 és 1949 között, az indonéz függetlenségi háború idején az ország fővárosa volt, később lépett a helyébe Jakarta.

Bohém, pezsgő, csupaélet hely, úton-útfélen utcazenészekkel –a híres Malioboro utca forgataga olyan mintha állandóan karnevál lenne -, kiállításokkal, kaotikus, a nyugati ember számára átláthatatlan, mégis hihetetlenül biztonságos közlekedéssel. Parádés lovaskocsik, riksák, csillogó autók, megszámlálhatatlan motor és robogó átláthatatlan rengetege. Ezt esetünkben csak tetézte, hogy éppen a kínai Holdújév idején tartózkodtunk a városban, mikor is beléptünk a kígyó évébe. Hatalmas, látványos ünnepség ez Ázsia szerte. Egyik este annyira bedugult a szállodánk utcája, hogy még gyalog sem tudtunk besétálni, így kénytelenek voltunk valami finomság után nézni, amíg kicsit lazább lesz a helyzet.

Csupamosoly, végtelenül barátságos, számunkra szinte tolakodóan közvetlen, az idegenre már-már gyermekien rácsodálkozó helyiekkel, ami először furcsa, aztán hazatérve hiányzik. A jogjai mosoly olyan ragadós akár egy járvány, mert egyszer csak azt veszed észre, hogy te is mosolyogsz. Mindig és mindenkire.

Igen, Yogyakarta. Számos egyetemmel, emiatt rengeteg fiatallal. Jellegzetes gasztronómiai élményekkel, a nappal kihalt Alun-Alun Kidul tér esténként fényárban úszó street food utcává változik, ahol a körbe-körbe karikázó kivilágított mesefigurás családi kisautók mellett frissen, látványosan készülnek a finomságok. Az emberek kiülnek a szőnyegekre, és hajnalig folyik az élénk társasági élet.

Végtelenül gyermekbarát város, lépten-nyomon kihelyezett ingyenes színezőkkel, ceruzákkal, játékokkal, kisasztalokkal, kisszékekkel. (Még az ősi világörökségi helyszíneken is, hogy amíg rácsodálkozik a szülő az épületekre, a gyerek nyugodtan játszhasson.) Hozzáteszem, rengeteg kisgyerekkel. Mintha arrafelé úgy éreznék az emberek, hogy érdemes gyermekeket a világra hozni, hogy van miért felnevelni őket. Van perspektíva.

Mindezek mellett Yogyakarta csodás látnivalókkal büszkélkedhet, mint a szultáni palota, ami máig a szultán lakhelye, az ódon vízi palota, és 20 kilométeres vonzáskörzetében található két mesebeli UNESCO világörökségi helyszín, a hindu Prambanan és a világ legnagyobb buddhista temploma, Borobudur, melyeket a kambodzsai Angkorral emlegetnek egy lapon. A város remek kiindulási helyszín ezen csodák meglátogatásához.

A lakosság többsége muszlim (a statisztika szerint 82 °%), így számtalan mecset van szerte a városban. Aztán ott a hangulatos kínai negyed.

A járdákon sütik a csirkenyársakat, árulják a gyümölcsöt és az üdítőket. És hogy mindenki kényelme teljes legyen utcai lábmasszázs szolgáltatás vehető igénybe a padokon, és mindig szól a zene.

Csodavilág.

Hello Jogja!

Nem tudom, hogy az arrafelé a fehér hollónál is ritkább fehér embernek szólt-e, vagy annak, hogy sugárzik rólam az infantilizmus, esetleg mindkettőnek, hogy a szállodánk animátorai a kötelező közös fotózkodás mellett a gyerekeknek szánt cukorkával is megkínáltak. Itt hívnám fel a figyelmet a jogjai pólómra.