Tengerpart

Tengerpart.

Ha Bali akkor kihagyhatatlan.

Nem olyan mint régen, de akkor is tengerpart. Piszkosabb, zsúfoltabb. 18 évvel ezelőttről emlékeimben élt egy csodás, kristálytiszta óceánpart, olyan, mint a mesében, olyan, mint az utazási irodák kiretusált prospektusaiban szerepel, csak az nem volt kiretusálva, olyan, mint amilyenre álmainkban vágyunk. Fehér homok, karcsú pálmafák, csillogó, átlátszó víztükör. Tradicionális halászhajók, apálykor számtalan tengericsillag, és ha már az Istenek szigetéről van szó, a vízbe nyúló békés kis szentélyek.

Sajnos már nem ez a kép fogad. Ha anno nem láttam volna, most nem hiszem el, hogy valaha olyan mesés volt. Indonézia partjait, a világ sok más országával egyetemben, ellepte a hulladék. Szerencsétlenségükre az áramlatok pont az ő partjaikra hordják a világ szemetét, főleg a monszun idején. Műanyagpalackok, fogkefék, szívószálak, Kinder-tojás játékok, gumipapucsok és még sorolhatnám napestig. Mindez hatalmas kupacokban áll a strandokon, kiábrándító. Képtelen voltam lefotózni, mert a régi sláger szerint „csak a szépre emlékezem”. Láttam azt az ádáz küzdelmet, mellyel a helyiek próbáljak rendezni a partokat, reménytelen.

De próbáltam mindettől elvonatkoztatni, hisz a tenger az tenger, sőt az óceán az óceán, még tengerebb, nagyobb a víztömeg, végeláthatatlan. A morajlása megnyugtató, a párás, sós illatú levegő pedig többet ér mint a Seduxen. Az meg csak hab a tortán, ha mindezt januárban élvezheti az ember.

18 évvel ezelőtt – ó, fiatalság! – az elegáns, ma nyugdíjas partszakasznak tartott Nusa Duán szálltam meg. Idén gondoltam miért ne próbálnék ki valami mást. Valami újat, valami izgalmasat, valami fiatalosabbat, valami olyat, amit még nem tapasztaltam. Így vénségemre a nyüzsgő, lüktető, csupaélet, hátizsákos turisták által kedvelt bulinegyedben, Kuta Beach-en szálltam meg. Ausztrál fiatalok szörf paradicsoma. Úgyis minden helyi ausztrálnak nézett. Nem tudom miért, tán olyan az angol akcentusom, vagy a világos haj-világos szem kombó miatt, de ez teljesen mindegy. Lényeg, hogy így tudtam hol a helyem, ha ezt várják el, hát legyen. Hullámok, buli, Fanta helyett Bintang sör, happiness. Nem, nem azért mert bármiféle kapuzárási pánikom lenne, csak azt vallom, hogy ha a vénüléssel egyenes arányban nő az emberben az egészséges infantilizmus mértéke, a játékosság, az fiatalon tartja az elmét, a mentális jólét pedig a test egészségének is kedvez. Ha ehhez társul még egy csipetnyi sós levegő tengermorajlással, meg egy adag balinéz spriritualitás jól elkeverve, fontos, hogy balról jobbra, mert fő a pozitivitás, máris kész az örök fiatalság receptje. Tapasztalataim alapján ezt kellene vényre írni, nem a májgyilkos dilibogyókat. (Ha már egyszer orvos az ember lánya.)

Szóval Kuta Beach. Stílusos, kettéhasadt kapus bejárat, hogy a tengerpart is védett legyen a gonosz démonok ellen, szóval felettébb biztonságos, füstölők, napfény, jégbe hűtött sört áruló helyiek, napbarnított, izmos szörfoktató legények (jóvanna, a férjes asszonynak is lehet szeme, meg ami esztétikus az esztétikus), hullámok, giccsesnek mondható (mondható, de nem kötelező annak mondani) naplementék. Januárban. Ugyan mi más kellhet még…

Kuta Beach.

Beachwalk.

Elly babzsákos beach bárja. 

Hullámok.

Hullámlovasok.

Road to the Hell helyett Road to the beach. Az elmaradhatatlan kettéhasadt kapu.

Kettéhasadt kapu az elmaradhatatlan motorokkal.

Tengerparti mókus.

Ganésa.

Tengeri teknős.

Tengerparti templom.

Giccs?

Nyugdíjas otthon 18 éve.

Tisztaság, nyugalom, 18 éve.

Kedvenc helyem 18 éve.

Apály, 18 éve.

Hajnali panoráma 18 éve.

Maszk.

Úszó templomok

Úszó templomok.

Mindig megbabonáznak a vízen lebegni látszó kegyhelyek misztikus hangulatukkal. Valószínűleg nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, ezért építhettek szerte a világon számos ilyen templomot.

Putra mecset, Putrajaya, Malajzia.

Malaka-szoros mecset, Melaka, Malajzia.

Tanjung Bungah Úszó Mecset, Penang, Malajzia.

A Hean Boo Thean templomot a klán mólók területén a tengerre építették. Penang, Malajzia.

Ulun Danu templom, Bali.

Tanah Lot templom, Bali.

Ráadás: esős évszakban ez a templom is úszna, de mi száraz évszakban jártunk arra. Kampong Phluk úszó falu, Kambodzsa. A falu egyik buddhista temploma.

Ráadás 2: esős évszakban szintén úszna ez a keresztény templom is, de száraz évszakban volt alkalmam megcsodálni. Kampong Phluk úszó falu, Kambodzsa.

Egy kis balinéz gasztronómia

Egy kis balinéz gasztronómia.

Ha az ember külföldre utazik, a programok részét képezi a helyi ételek megismerése is, és nem csupán azért, mert kell az energia a kirándulásokhoz, meg nem mellesleg az életben maradáshoz is elengedhetetlen, hanem azért is, mert a kulináris élvezetek igen előkelő helyet foglalnak el az élvezeti források között. Mindig, mindenhol próbálok a helyi szokás szerint étkezni, hisz gyors éttermi vackokat itthon is ehetek. (Mondjuk nem szoktam.) Sok mindent próbálok megkóstolni, bár vannak ételek, melyek iránti ellenérzéseimet ez idáig nem sikerült leküzdenem. Tengerpart ide vagy oda, a tengeri herkentyűk iránti ellenérzésem töretlen.

Mivel étel nélkül elvegetál az emberi szervezet egy darabig, de a hidratálás létfontosságú, főleg a párás trópusi melegben (jaj de jó is az, főleg januárban), a csapvizet pedig Ázsiában nem lehet meginni, az alapvető élelmiszerek listáján első helyre került a helyi bitang, a Bintang (csillag) sör. Már 18 évvel ezelőtt beleszerettem, és azóta is tart a szerelem, mert sok más dologgal ellentétben ebben nem kellett csalódnom. Megkockáztatom, hogy jobb, mint a csillagos nedű amszterdámi testvére. Néha az ember lánya egy színes nyári koktélt is megkíván, ha már egyszer nyaralunk.

Az utazás számomra egyik legjobb része egy kis kávézóban ücsörögni, és csak úgy nézni ki a fejből, csodálva az utca nyüzsgését, forgatagát. Nézni az embereket, a helyiek szokásait – kész szociológiai esettanulmány -, és közben élvezni a helyi kávé aromáját, főleg egy olyan országban, mely híres kávéültetvényeiről.

De essen szó a gasztronómiáról is, ha már egyszer ez a bejegyzés címe. A balinéz konyha alapja a nasi goreng, ami egy előfőzött rizs, amit aztán megpirítanak. Mi más is lenne a fő étel, hisz a rizstermesztés egyik fontos országáról van szó. Jellegzetes ízét az elmaradhatatlan szójaszósz és a jellegzetes ázsiai fűszerek adják. (Minden szerénytelenség nélkül itt kell megjegyeznem, hogy az ázsiai főtt rizst a régió minden országában ízetlennek éreztem, férjem szerint az én citromos-kakukkfüves rizsemnek a nyomába sem érnek.) Ehhez jön a hús, ami igen sokféle lehet. A nagy kedvencem a csirke satay (nyárson sült hús szósszal) mogyorószósszal. Nem bírtam ráunni, szállodánk éttermében kiválóan készítették, ráadásul hihetetlenül olcsón.

A helyi gyümölcsök páratlanok, sok nálunk nem is ismert, pl. a mangosztán és a szalak, a rambután, a banán, a mandarin, a papaja, a mangó, az ananász és a sárkánygyümölcs pedig sokkal édesebb, mint ami itthon kapható, hisz éretten kerül le a fáról, vagy onnan, ahol terem. A kókuszdió leve, bár nem jött be annyira az íze, jó szomjoltó a melegben. Bár gránátalma sziruppal feljavítva igazán kiváló. Egy dologgal azonban nem tudtam megbarátkozni, ez a durián. Átható bűze miatt persona non grata a szállodákban.

Minden étkezés része a desszert, főleg ha csokis, mert csokoládé nélkül keserű az élet, és az sem ellentmondás ebben az esetben ha az a csoki keserű. Bár példaképem, Gombóc Artúr szerint mindegy, hogy kerek csokoládé, szögletes csokoládé, vagy akármilyen csokoládé, az illető madár iránti nagy szeretetem ellenére is azt kell mondanom, hogy ezzel így, ebben a formában azért nem teljesen értek egyet. Mert igenis számít a minőség. Olyan finom csokoládét, mint Balin, még sehol nem ettem, elbújhat mögötte az összes svájci meg belga csoki is. Ennek oka a helyben termesztett, frissen felhasznált, igen jó minőségű kakaóbab, melyet élő valójában meg is csodáltam egy ültetvényen.

Kistesó, nagytesó.

Uzsonna. Sör koktéllal.

Nasi goreng és mogyorószószos csirke satay.

Bali bon-bon.

Vörös kakaóbab. Belőle lesz a fekete csoki.

Teák, kávék, kakaó.

Kókuszlé grenadin sziruppal.

Tanah Lot

Tanah Lot.

Bali egyik ikonikus temploma, ősi hindu zarándokhely, a hét balinéz tengeri templom egyike. Egy sziklán fekszik, nem messze a parttól, és gyalogosan csak apálykor közelíthető meg. Innen adódik neve is: föld a tengerben. Az alapul szolgáló sziklát a víz, a hullámok állandóan ostromolják, dagálykor pedig olyan mintha az óceánban lebegne. A pára, a végtelennek tűnő, morajló óceán, mind csak fokozza a hely egyébként is misztikus, spirituális kisugárzását. Itt érthető meg igazán, hogy a balinéz ember miért kezeli természetfelettiként a természeti jelenségeket, miért féli, miért tiszteli annyira ezt az őserőt. Különösen a vizet, hisz a fő élemiszerforrásuk, a rizs termesztéséhez elengedhetetlen.

A sziklák üregeiben tengeri kígyók élnek, a helyiek a templom őrzőinek tartják őket. Úgy vélik, hogy ezek a kígyók tartják távol a gonosz szellemeket a szent helytől, és ha a látogatónak nincsenek rossz szándékai, akkor a szent állatok nem fogják megtámadni. Ezzel kapcsolatban azért vannak fenntartásaim…

A sziklák alatti forrásból feltörő vizet szenteltvízként használják a környék összes templomában, a hívek fejére locsolva áldást osztanak vele.

A fő templomtól nem messze, egy másik, alagutat formázó sziklán még egy szent hely található, a Batu Bolong templom. Mindegyiktől pompás kilátás nyílik a másikra.

Abban a szerencsében volt részem, hogy mind apálykor, mind dagálykor láthattam a kegyhelyet. 18 évvel ezelőtt száraz lábbal besétálhattam a templomhoz, idén pedig megcsodálhattam, ahogy a hatalmas hullámok ostromolják. Nem tudom melyik volt a szebb látvány…

Egy aprócska hullám.

A templom dagálykor.

A templom 18 évvel ezelőtt apálykor.

Batu Bolong.

Alagút.

A Batu Bolong bejárata.

Misztikum.

Az elmaradhatatlan kettéhasadt kapu: a balinéz épületek tipikus bejárata, előtte különféle kőszörnyek tartják távol a gonoszt. Ha a rossz szellemek mégis bejutnának, a kapu összecsapódik, kivégezve a gonoszt.

Forrás.

Egy szent kígyó és éber őrzője.

Az elmaradhatatlan canang sari kosarak, a sziget legfontosabb spirituális szimbólumai. Ezeknek a kis virágokkal, rizzsel, füstülőkkel teli áldozati kosaraknak a kihelyezése a balinéz ember mindennapi elmaradhatatlan tevékenysége. Az isteneknek, a természeti szellemeknek és az őseiknek ajánlják fel, hogy kifejezzék hálájukat és tiszteletüket, és a védelmüket kérjék. Az áldozatok nem csupán a templomokban, hanem az utcán, a házak előtt, az autók szélvédőjén és a tengerparton is megtalálhatóak. Minden nap egy kis szertartás keretében meggyújtják a kosárban levő füstölőt, mely az égbe küldi az imákat.
Fantasztikus élmény egy ilyen napi szertartást látni, ahol az emberi gesztusok és az illatok egyvelege igazi spirituális hangulatot áraszt.