Yogyakarta Jáva szigetének bohém, vidám, kissé kaotikus, igen szerethető városa.
Miután bejártuk a kötelező programokat, a nyüzsgő Malioboro utcát, a szultáni és a Taman Sari palotát, kipróbáltuk a riksák minden változatát, végigettük az Alun-Alun kidul kínálatát, és végigittuk a legjobb kávékat, jólesett egy kicsit lemenni a turistatérképről, gyalogosan, hogy a mentális tréningnek is beillő káoszból elénk táruljon a valóság. Hogy felfedezhessük azt, amiről nem szólnak az útikönyvek, ahova nem visznek az utazási irodák, melyek az utazók által még felfedezetlen, szűz területek, és éppen ezért a legizgalmasabb részei egy utazásnak.
Nem, nem azokra a helyekre gondolok, ahova az utazásszervezők szívélyesen invitálják a turisták tömkelegét, hogy na ez egy igazi autentikus falu. Nem, nem azokra a helyekre gondolok, ahol a helyiek a turisztok igényeit kiszolgálandó, na meg pénzkereseti lehetőségként felöltik a már régen nem hordott népi rütyütyüt, előadják a mű törzsi táncot, aztán mindenki boldog. Minderről a hortobágyi műcsikósok karikás ostort pattintgató színháza jut eszembe, ahol eladják a jól fizető nagyérdeműnek, hogy máig ez a nagy magyar valóság, és most is így él, így öltözik a nemzet.
A spontaneitást szeretjük, a valódi valóságot. Utazás földrajzilag, utazás kulturálisan, utazás kulinárisan, és ami a legjobb, egyben etnikai, multikulti, társadalmi utazás is. Nem a mindenki által ismert főkapun, hanem az eldugott hátsó bejáraton át.
Bárhol is járunk a világban, a legemlékezetesebb élményeink mindig a helyiekhez kötődnek. Ott szeretünk enni ahol ők, nem a fehér abroszos, merev luxuséttermekben. Egyrészt sokkal ízletesebb az étel, töredék árért, másrészt sokkal hangulatosabb, lazább, emberibb. Van egy mondás Ázsiára vonatkoztatva: ott egyél ahol a helyiek, mert ők tudják, hogy hogyan kell biztonságosan elkészíteni a saját ételeiket, és ott egyél ahol sokan vannak, és előtted, frissen készülnek nagy hőkezeléssel a finomságok. A gyakorlatlan utazó gyakran esik abba a hibába, hogy a hasmarsot megelőzendő inkább a nagy gyorséttermi láncok pizzériáiban, hamburgerezőiben csökkenti az éhségét, gondolva az a biztonságosabb, na ők szoktak kórházba kerülni. Ugyanis Ázsiának nem ez a profilja. Nem értenek ezen étkek elkészítéséhez, úgy is mondhatnánk, hogy mindez tájidegen számukra. Különben is, hamburgert meg pizzát itthon is ehetünk, de nincs az az ázsiai, thai, kambodzsai, vietnámi étterem Magyarországon, amely akár csak megközelítőleg tudná utánozni az igazi ázsiai ízeket. A hangulatról már nem is beszélve.
Imádunk a multikulti társadalmak helyiek által látogatott utcáinak kavalkádjába keveredni. Egyik kedvenc emlékem, amikor a malajziai Penang Örmény utcájának zsúfolt indiai éttermében az étlapot nézegettük, és a dolgozók és a vendégek összefogva már csinálták is nekünk a helyet. Gyorsan előkerült két plusz kisszék, arrébb kerültek a terítékek. Szóval az étlapot nézegettük tanácstalanul, mikor is a mellettem ülő indonéz egyetemista, akinek pont akkor szolgálták fel a rendelését, felém nyújtotta a tányérját, hogy kóstoljam meg. Alig tudtam megszólalni a döbbenettől. Kis hazánkban szocializálódva nehéz volt mindezt elhinnem. Aztán a jó társaságban, jó hangulatban, nagy beszélgetések közepette elfogyasztott vacsoránk végén az indiai tulajdonos nem fogadta el a borravalót, mondván ne sértsük meg, ellenben megölelgetett. Majd amikor másnap visszamentünk régi ismerősként üdvözölt.
A másik hasonló emlékem a thai fővároshoz, Bangkokhoz kötődik. Céltalanul sétáltunk éjszaka a már bezárt piacon. Döbbenettel láttam, hogy a gyümölcsök és egyéb portékák ott vannak a pultokon, mintegy szabad prédaként. Első gondolatom az volt, hogy hogy lehet ez, nem lopják el? Nem könnyű levetkőzni az embernek azt, hogy hol szocializálódott. Aztán elgondolkozva én szégyelltem magam, hogy egyáltalán eszembe jutott a lopásnak még a gondolata is. Szóval ezen séta után megéhezve beültünk egy helyiek által látogatott kisszékes étterembe, és a helyi rendőrökkel fogyasztottuk el az igen finom vacsoránkat. Az éjszaka is fülledt meleg utcán ülve (de jó is volt januárban…) a hatalmas üveg kirakaton át láttuk, ahogy rotyog a kondérban a vacsoránk. Mikor a tulajdonos észrevette a ritka európai vendéget odajött hozzánk, bevitt a konyhába, és bemutatta az étterem első generációs tulajdonosát, a nagymamát. Ezek egy utazás legemlékezetesebb, legkedvesebb pillanatai.
Szóval Yogyakartában is lementünk a turistatérképről, besétáltunk a fésületlen kis sikátorokba, hogy a valóságot lássuk, ne csak a csillogó mázt. Hogy megtapasztaljuk azt is amiről nem szólnak az útikönyvek, viszont a város lüktető lelkét jelentik, hisz itt élnek a helyiek. Végigsétáltunk a kis utcákban, láttuk a kicsi, tán szegényes, de rendezett és hangulatos portákat, ahonnan a helyiek barátságosan integettek ki. Élveztük a felfedezés szabadságát. A fotók ugyan nem adják vissza a hangokat, az illatokat, a hangulatot, de talán egy kicsit bemutatnak a fent leírtakból.
Sarokház. Tejszínhab nélkül:
