Szerelmeim

Bali utcaképak

Bali utcaképek.

Bárhol járok a világban, a kedvenc időtöltésem – az utcán üldögélés mellett – a céltalan sétálás, a felfedezés szabadsága. Megannyi szépség jön szembe, rejtett, az útikönyvekben nem szereplő épületek, azok pompás részletei, moha lepte szobrok, szűk kis utcákban megbúvó, eldugott kistemplomok, az ott zajló, számunkra idegen szertartások, melyekhez illatok, hangok, érzések társulnak, színes virágcserepek, falfestmények, hangulatok, sokszor csupán kis apróságok, melyek mégis túltesznek a turistalátványosságokon, és a legnagyobb élményt nyújtják.

Álljon itt Bali utcáinak apró szépségeiből egy csokor.

Az elmaradhatatlan canang sari kosarak, a sziget legfontosabb spirituális szimbólumai. Ezeknek a kis virágokkal, rizzsel, füstülőkkel teli áldozati kosaraknak a kihelyezése a balinéz ember mindennapi elmaradhatatlan tevékenysége. Az isteneknek, a természeti szellemeknek és az őseiknek ajánlják fel, hogy kifejezzék hálájukat és tiszteletüket, és a védelmüket kérjék. Az áldozatok nem csupán a templomokban, hanem az utcán, a házak előtt, az autók szélvédőjén és a tengerparton is megtalálhatóak. Minden nap egy kis szertartás keretében meggyújtják a kosárban levő füstölőt, mely az égbe küldi az imákat.
Fantasztikus élmény egy ilyen napi szertartást látni, ahol az emberi gesztusok és az illatok egyvelege igazi spirituális hangulatot áraszt. Rengeteg van a földre kihelyezve, nagyon kell vigyázni, hogy rájuk ne lépjünk, az ugyanis hatalmas tiszteletlenség.

"Csak" egy templom.

Kontraszt: egy ősi templom és egy tetováló szalon.

Utcai szentély.

Ősi templom motorokkal.

Mókás virágcserép.

Bali életképek

Bali életképek.

Bárhova utazom, az egyik kedvenc programom az utcán üldögélés, nézve, csodálva, megfigyelve azt a színes kavalkádot, nyüzsgő forgatagot, mely körülvesz. Szóval az utcán üldögélés, mondjuk egy kisszékes kávézóban, hogy a látvány mellett némi kulináris élvezetben is részem legyen, például egy kávé formájában. Az csak hab a tortán – szó szerint - ha ehhez még valami habos, csokis csoda is társul. Szóval egy kisszékes kávézóban. Délkelet-Ázsiában ez nagy divat, a kis műanyag gyerekszékek úgy vannak beállítva, hogy úgy érzed magad rajtuk üldögélve mintha egy színházi páholyban lennél, arccal a forgatag felé, egy sorban. Mindezzel kiváló feltételeket teremtenek például ahhoz is, ha az ember netán szociológiai esettanulmányt szeretne írni az adott kultúra népességével kapcsolatban.

Sokszor egy ilyen üldögélés során – miközben egyben megpihen a turista megfáradt lába is- többet meg lehet tudni egy adott országról, mint az összes vele kapcsolatos útikönyv négyzetre emelt számának elolvasásával. Látni az emberek mindennapjait, viseletüket, étkezési szokásaikat, társadalmi kapcsolataikat, egyes ceremóniájukat. Mosolyukat, bánatukat, az arcukra kisugárzó érzéseiket, kommunikációjukat, testbeszédüket. Érezni az illatokat, hallani a hangokat. Ej, az a rengeteg utcazenész! Pillanatok alatt egy rögtönzött utcabál tud kerekedni, csak úgy, spontán, és semmiféle hatóságnak eszébe sem jut megbüntetni bárkit is a helyfoglalási engedély hiánya miatt.

Időnként betársul melléd néhány helyi, megszólít, érdeklődik felőled, bármiféle szándék nélkül. Európai mentalitással ez először furcsa, gyanakvó az ember, hogy vajon mit akarnak eladni, vagy egyébként is mit akarnak tőled. Aztán lassan rájössz, hogy az ég világon semmit nem akarnak, egyszerűen beszélgetnek, érdeklődnek, ha kell segítenek, és nagyon kedvesek. Kedvenc sztorim, amikor egy kisszékes helyen ételt akartunk rendelni, és nem tudtuk, hogy mit takarnak az étlapon szereplő nevek. Az egyik helyi vendég látta hezitálásunkat, és elénk tolta a neki frissen felszolgált tányért, hogy kóstoljuk meg.

Mindezt az utazási irodák prospektusaival ellentétben retusálás, kiszínezés nélkül, saját valójában láthatja az ember lánya. Olyan ez mint a nyers fotó. Lehet, hogy sok minden nem annyira eszményi, de valós.

Így, az utcán készítem a kedvenc fotóimat, melyek nem az útikönyvek látványosságait akarják bemutatni, hanem életképek, hangulatok.

Egész Délkelet-Ázsia utcáit európai szemmel nézve hatalmas kavalkád jellemzi. Motorok, autók végeláthatatlan tömkelege, az ember úgy érzi, hogy egy papírlap nem fér be közéjük. A motorosok mintha kicsi a rakást játszanának, egész családok, vagy egy másik motorkerékpár, egy bolt teljes árukészlete, esetleg egy disznó is utazik a kis robogókon. Bukósisak nincs, korhatár nincs. Alsó tagozatos kisgyerekek motorral járnak iskolába, egyedül. A dugó sokszor akkora, hogy egyes utcákba gyalog sem lehet bejutni. Az utca túloldalára való átkelés az egyik legnagyobb kihívás a régió országaiban. Ami légvonalban semmiségnek tűnik, az a gyakorlatban sokszor órák kérdése. Egy helyi egyszer megsajnált, intett, hogy „follow me”, felemelte a kezét, és megtanította az átkelés módját. Szóval emeld fel az egyik kezed, játszd meg, hogy bátor vagy, légy határozott, nézz mélyen a sofőr szemébe, sugalld azt, hogy az 55 kilóddal te vagy az erősebb, és minden halálfélelmed ellenére indulj neki. Ha hiszitek, ha nem, működik. Azt is meg kell tanulni ha életben akarsz maradni, hogy az úttestre felfestett zebra csak dekoráció, érzéki csalódás, akár egy délibáb. (Lehet, hogy a meleg teszi, mint a sivatagban?) A közlekedési lámpákkal ugyanez a helyzet. Ne dőlj be a zöld színnek, rajtad kívül ugyanis senki sem törődik vele. Nem látni az úton rendőrt, nem látni bírságolást. A helyiek hihetetlen nyugalommal kezelik a dugókat, egymás felmenőinek szidalmazása nélkül. Tán ezért van, hogy ebben a kaotikus közlekedési helyzetben egyszer sem láttam balesetet.

Alig látni közlekedési táblát, sehol sem láttam sebességkorlátozást. (Mondjuk esély sincs a száguldozásra.) Leleményes az ázsiai ember. A zsúfolt forgalmi csomópontokba kiáll egy önkéntes, úgy viselkedik mint egy közlekedési rendőr, kézjelekkel irányít, a mellette elmenő autók pedig megállnak, és a kezébe nyomják a fizetséget. Mindenki jól jár.

Ennyi mindent lehet tanulni egy kisszéken.

Családi motorozás.

Ceremónia után.

Helyeslő helyi mellettem a kisszéken. A fotó az ő kifejezett kérésére készült.

Egy kis dugó. A fotó ugyan nem Balin, hanem Jáva szigetén készült, de az is Indonézia, és ez az életkép Délkelet-Ázsia bármelyik országában lehetne.

Kolléga, aki szintén mellém telepedett.

Tengerpart

Tengerpart.

Ha Bali akkor kihagyhatatlan.

Nem olyan mint régen, de akkor is tengerpart. Piszkosabb, zsúfoltabb. 18 évvel ezelőttről emlékeimben élt egy csodás, kristálytiszta óceánpart, olyan, mint a mesében, olyan, mint az utazási irodák kiretusált prospektusaiban szerepel, csak az nem volt kiretusálva, olyan, mint amilyenre álmainkban vágyunk. Fehér homok, karcsú pálmafák, csillogó, átlátszó víztükör. Tradicionális halászhajók, apálykor számtalan tengericsillag, és ha már az Istenek szigetéről van szó, a vízbe nyúló békés kis szentélyek.

Sajnos már nem ez a kép fogad. Ha anno nem láttam volna, most nem hiszem el, hogy valaha olyan mesés volt. Indonézia partjait, a világ sok más országával egyetemben, ellepte a hulladék. Szerencsétlenségükre az áramlatok pont az ő partjaikra hordják a világ szemetét, főleg a monszun idején. Műanyagpalackok, fogkefék, szívószálak, Kinder-tojás játékok, gumipapucsok és még sorolhatnám napestig. Mindez hatalmas kupacokban áll a strandokon, kiábrándító. Képtelen voltam lefotózni, mert a régi sláger szerint „csak a szépre emlékezem”. Láttam azt az ádáz küzdelmet, mellyel a helyiek próbáljak rendezni a partokat, reménytelen.

De próbáltam mindettől elvonatkoztatni, hisz a tenger az tenger, sőt az óceán az óceán, még tengerebb, nagyobb a víztömeg, végeláthatatlan. A morajlása megnyugtató, a párás, sós illatú levegő pedig többet ér mint a Seduxen. Az meg csak hab a tortán, ha mindezt januárban élvezheti az ember.

18 évvel ezelőtt – ó, fiatalság! – az elegáns, ma nyugdíjas partszakasznak tartott Nusa Duán szálltam meg. Idén gondoltam miért ne próbálnék ki valami mást. Valami újat, valami izgalmasat, valami fiatalosabbat, valami olyat, amit még nem tapasztaltam. Így vénségemre a nyüzsgő, lüktető, csupaélet, hátizsákos turisták által kedvelt bulinegyedben, Kuta Beach-en szálltam meg. Ausztrál fiatalok szörf paradicsoma. Úgyis minden helyi ausztrálnak nézett. Nem tudom miért, tán olyan az angol akcentusom, vagy a világos haj-világos szem kombó miatt, de ez teljesen mindegy. Lényeg, hogy így tudtam hol a helyem, ha ezt várják el, hát legyen. Hullámok, buli, Fanta helyett Bintang sör, happiness. Nem, nem azért mert bármiféle kapuzárási pánikom lenne, csak azt vallom, hogy ha a vénüléssel egyenes arányban nő az emberben az egészséges infantilizmus mértéke, a játékosság, az fiatalon tartja az elmét, a mentális jólét pedig a test egészségének is kedvez. Ha ehhez társul még egy csipetnyi sós levegő tengermorajlással, meg egy adag balinéz spriritualitás jól elkeverve, fontos, hogy balról jobbra, mert fő a pozitivitás, máris kész az örök fiatalság receptje. Tapasztalataim alapján ezt kellene vényre írni, nem a májgyilkos dilibogyókat. (Ha már egyszer orvos az ember lánya.)

Szóval Kuta Beach. Stílusos, kettéhasadt kapus bejárat, hogy a tengerpart is védett legyen a gonosz démonok ellen, szóval felettébb biztonságos, füstölők, napfény, jégbe hűtött sört áruló helyiek, napbarnított, izmos szörfoktató legények (jóvanna, a férjes asszonynak is lehet szeme, meg ami esztétikus az esztétikus), hullámok, giccsesnek mondható (mondható, de nem kötelező annak mondani) naplementék. Januárban. Ugyan mi más kellhet még…