Bali életképek.
Bárhova utazom, az egyik kedvenc programom az utcán üldögélés, nézve, csodálva, megfigyelve azt a színes kavalkádot, nyüzsgő forgatagot, mely körülvesz. Szóval az utcán üldögélés, mondjuk egy kisszékes kávézóban, hogy a látvány mellett némi kulináris élvezetben is részem legyen, például egy kávé formájában. Az csak hab a tortán – szó szerint - ha ehhez még valami habos, csokis csoda is társul. Szóval egy kisszékes kávézóban. Délkelet-Ázsiában ez nagy divat, a kis műanyag gyerekszékek úgy vannak beállítva, hogy úgy érzed magad rajtuk üldögélve mintha egy színházi páholyban lennél, arccal a forgatag felé, egy sorban. Mindezzel kiváló feltételeket teremtenek például ahhoz is, ha az ember netán szociológiai esettanulmányt szeretne írni az adott kultúra népességével kapcsolatban.
Sokszor egy ilyen üldögélés során – miközben egyben megpihen a turista megfáradt lába is- többet meg lehet tudni egy adott országról, mint az összes vele kapcsolatos útikönyv négyzetre emelt számának elolvasásával. Látni az emberek mindennapjait, viseletüket, étkezési szokásaikat, társadalmi kapcsolataikat, egyes ceremóniájukat. Mosolyukat, bánatukat, az arcukra kisugárzó érzéseiket, kommunikációjukat, testbeszédüket. Érezni az illatokat, hallani a hangokat. Ej, az a rengeteg utcazenész! Pillanatok alatt egy rögtönzött utcabál tud kerekedni, csak úgy, spontán, és semmiféle hatóságnak eszébe sem jut megbüntetni bárkit is a helyfoglalási engedély hiánya miatt.
Időnként betársul melléd néhány helyi, megszólít, érdeklődik felőled, bármiféle szándék nélkül. Európai mentalitással ez először furcsa, gyanakvó az ember, hogy vajon mit akarnak eladni, vagy egyébként is mit akarnak tőled. Aztán lassan rájössz, hogy az ég világon semmit nem akarnak, egyszerűen beszélgetnek, érdeklődnek, ha kell segítenek, és nagyon kedvesek. Kedvenc sztorim, amikor egy kisszékes helyen ételt akartunk rendelni, és nem tudtuk, hogy mit takarnak az étlapon szereplő nevek. Az egyik helyi vendég látta hezitálásunkat, és elénk tolta a neki frissen felszolgált tányért, hogy kóstoljuk meg.
Mindezt az utazási irodák prospektusaival ellentétben retusálás, kiszínezés nélkül, saját valójában láthatja az ember lánya. Olyan ez mint a nyers fotó. Lehet, hogy sok minden nem annyira eszményi, de valós.
Így, az utcán készítem a kedvenc fotóimat, melyek nem az útikönyvek látványosságait akarják bemutatni, hanem életképek, hangulatok.
Egész Délkelet-Ázsia utcáit európai szemmel nézve hatalmas kavalkád jellemzi. Motorok, autók végeláthatatlan tömkelege, az ember úgy érzi, hogy egy papírlap nem fér be közéjük. A motorosok mintha kicsi a rakást játszanának, egész családok, vagy egy másik motorkerékpár, egy bolt teljes árukészlete, esetleg egy disznó is utazik a kis robogókon. Bukósisak nincs, korhatár nincs. Alsó tagozatos kisgyerekek motorral járnak iskolába, egyedül. A dugó sokszor akkora, hogy egyes utcákba gyalog sem lehet bejutni. Az utca túloldalára való átkelés az egyik legnagyobb kihívás a régió országaiban. Ami légvonalban semmiségnek tűnik, az a gyakorlatban sokszor órák kérdése. Egy helyi egyszer megsajnált, intett, hogy „follow me”, felemelte a kezét, és megtanította az átkelés módját. Szóval emeld fel az egyik kezed, játszd meg, hogy bátor vagy, légy határozott, nézz mélyen a sofőr szemébe, sugalld azt, hogy az 55 kilóddal te vagy az erősebb, és minden halálfélelmed ellenére indulj neki. Ha hiszitek, ha nem, működik. Azt is meg kell tanulni ha életben akarsz maradni, hogy az úttestre felfestett zebra csak dekoráció, érzéki csalódás, akár egy délibáb. (Lehet, hogy a meleg teszi, mint a sivatagban?) A közlekedési lámpákkal ugyanez a helyzet. Ne dőlj be a zöld színnek, rajtad kívül ugyanis senki sem törődik vele. Nem látni az úton rendőrt, nem látni bírságolást. A helyiek hihetetlen nyugalommal kezelik a dugókat, egymás felmenőinek szidalmazása nélkül. Tán ezért van, hogy ebben a kaotikus közlekedési helyzetben egyszer sem láttam balesetet.
Alig látni közlekedési táblát, sehol sem láttam sebességkorlátozást. (Mondjuk esély sincs a száguldozásra.) Leleményes az ázsiai ember. A zsúfolt forgalmi csomópontokba kiáll egy önkéntes, úgy viselkedik mint egy közlekedési rendőr, kézjelekkel irányít, a mellette elmenő autók pedig megállnak, és a kezébe nyomják a fizetséget. Mindenki jól jár.
Ennyi mindent lehet tanulni egy kisszéken.
 |
| Családi motorozás. |
 |
| Ceremónia után. |
 |
 |
Egy kis dugó. A fotó ugyan nem Balin, hanem Jáva szigetén készült, de az is Indonézia, és ez az életkép Délkelet-Ázsia bármelyik országában lehetne.  |
 |
Kolléga, aki szintén mellém telepedett. |
