Két ikonikus szikla

Ceylon apró szigete a számtalan világörökségi helyszín mellett páratlan természeti adottságokkal is rendelkezik. Aztán van amikor ez a kettő találkozik, és egy helyről mindkét fenti tulajdonság elmondható. 

A dambullai barlangtemplomoktól festői kilátás nyílt a sziget két ikonikus sziklájára, az egymás mellett fekvő Pidurangalára és Sigiriyára, vagyis az Oroszlánsziklára:

A sziklák még itthon, az út tervezésekor feladták a leckét, hogy melyiküket nézzük meg. Vagyis melyiket másszuk meg, mert nem csupán egyszerű nézelődésről szólnak, hanem elég kemény túra mindegyik, főleg ennyi idősen. Pláne, hogy közelségük miatt a szintén lépcsőmászással megközelíthető dambullai barlangtemplomokkal egy napon volt értelme tervbe venni. Más alkalommal lehetőség sem lett volna rá, a Dambullában töltött három napunkból a másik kettő a két ősi fővárosra kellett, melyek meg ugye nem hagyhatóak ki. Paradox módon Ceylon apró szigetén a számtalan látnivaló miatt különösen időhiányban szenvedtünk. Ezer úti videót megnéztünk, ezer útleírást elolvastunk, és felállítottunk két oszlopot, pro és kontra. Sigiriya mellett szólt, hogy sokat kell ugyan mászni, de az többé-kevésbé kulturált lépcsőkön tehető meg. A tetején fekvő UNESCO Világörökségi helyszín, egy ősi királyi fellegvár egyedülálló a világon. Ellene szólt az igen drága, fejenként 35 dolláros belépő, ami családilag ugye már 70, és ez még nem tartalmazza az odajutást biztosító sofőr díját. Ráadásul a két ősi főváros belépői ugyanennyibe kerülnek, így nagyon ki kellett logisztikázni, hogy hogyan jövünk ki az utazásra rendelkezésre álló keretből. Kis kitérőként elmondom, hogy Ázsia-szerte bevett szokás, hogy a múzeumoknál, történelmi emlékhelyeknél, kulturális- és vallási nevezetességeknél a helyiek vagy egyáltalán nem fizetnek belépőt, vagy csak egy jelképes összeget. Mindenhol külön ki van írva a külföldiekre vonatkozó jegy ár. Ha saját büdzsénktől megpróbálok elvonatkoztatni, azt kell mondanom, hogy egyetértek vele. Most elképzelem, hogy magyar állampolgárként csak úgy besétálok a budapesti Szépművészeti Múzeumba. Hiú ábrándok...

Pidurangala sziklája mellett szólt a sokkal olcsóbb, szinte filléres jegy, a félúton található ősi buddhista templom és a csodás kilátás Sigiriyára. Ellene szólt viszont a számunkra nehéz terep, ugyanis itt nem lépcsőkön, hanem a természet alkotta képződményeken lehet feljutni, félút után pedig még az sincs, onnantól valóban sziklát kell mászni. Hosszú mérlegelés után a drága belépő ellenére Sigiriya ősi királyi városa lett a nyerő. Így is tartottam tőle, hogy bedagadt térddel hogy fogom ezt a kihívást teljesíteni - pedig akkor még nem tudtam, hogy a dambullai barlangtemolomok megközelítése is erőpróbáló terep -, de hatalmas vágy égett bennem Sri Lanka leghíresebb sziklájának megnézésére, és bíztam benne, hogy össze tudom kaparni az erőmet.

Az egy dolog, hogy itthon elkészül az útiterv, amit aztán előre le is szervezünk (autó, sofőr pontos időpontokkal), de a valóság, a spontaneitás mindezt időnként felülírja vagy módosít rajta. Ez a legjobb az egyéni utazásokban, hogy hatalmas szabadságot biztosít, nincs semmi kőbe vésve, még akkor sem ha sziklákat tervez látogatni az ember. Több vele a munka, de az kamatostól megtérül.

Szóval a csodás dambullai barlangtemplomok után az előzetes terv szerint sofőrünkkel elindultunk a közeli, csupán 15 kilométerre fekvő Sigiriya sziklához, komoly kétségek közepette a nap további tervét illetően. Az előző hely 730 lépcsője után most oda-vissza több mint 2500 várt ránk. A nap is közeledett a delelőhöz, így egyre jobban perzselt. Persze, lehet mondani, én akartam a trópusokra jönni lépcsőkön le-fel járkálni. Ehhez nem fér kétség.

Aláfestésként álljon itt a Led Zeppelin örökbecsűje, a Lépcső a mennybe. Nem csupán a dal által megénekelt lépcső stimmel, hanem a csúcsra érve a mennyország is, de ne menjünk ennyire előre.

https://youtu.be/QkF3oxziUI4?si=0mIj5A01EY5-f4em

Sigiriya ősi sziklaerődítménye egyszerre történelmi, régészeti és geológiai jelentőségű hely. A sziklához vezető út még mindig ásatási terület, ahonnan lebilincselő látvány az elénk táruló mintegy 200 méter magas bazalttömb, mely drámaian magasodik Ceylon szigetének dzsungele fölé, uralja az egész környék látképét. Már kialakulása sem mindennapi, ugyanis a szikla egy megszilárdult lávadugó, amely körül szép lassan elkopott a vulkán, ő meg ott maradt. A hely spirituális kisugárzása már az időszámításunk előtti embereknek is feltűnhetett, ugyanis a Krisztus előtti 4. században buddhista szerzetesek lakták. 

A sziklához vezető út még mindig gazdag ásatási terület:

Megtalálható itt a sziget gazdag flórájának és faunájának egy elég nagy szelete. Tiszta állatkert volt a szikláig vezető út. Végül is a dzsungelben voltunk.

Az elmaradhatatlan banyanfa, mely mély, összetett spirituális jelentéssel bír. Többek között a tudás, a bölcsesség és az örökkévalóság jelképe:

Nem győztünk gyönyörködni a környezetben:

Volt ott majom, varánusz, madár:

Szerencsére a sziklák oldalain fészket építő agresszív óriásdarazsakról nem tudok fotót mellékelni, mert az út során végig oly kegyes égiek itt is segítségünkre siettek. Nem találkoztunk egy példánnyal sem. A lépcsők mellett gyakran láthatóak voltak a darázsveszélyre figyelmeztető táblák, melyek csendre intettek. Ugyanis ezek a félelmetes fenevadak zajra jönnek elő fészkeikből, és képesek megtámadni a látogatókat. Bevallom, féltem rendesen, olyannyira, hogy még a lélegzetemet is visszatartottam. Egy szó mint száz, veszélyes dolog a turistáskodás, főleg a dzsungel közepén. De mint mindig mondom, mindennek ára van.

Aztán egyszer csak a dzsungel takarásából felejthetetlen élményként előbukkant az Oroszlánszikla:

Még frissen és fiatalon, amikor még nem tudtuk, csak egy egészen kicsit sejtettük, hogy mi vár ránk:

A méltán UNESCO világörökségi helyszín (mely Sri Lankán először kapta meg ezt a címet), története  mesébe illő. De ezen már egy cseppet sem lepődtem meg. A hatalmas szikla tetejére Kasyapa király fellegvárat építtetett az 5. században. Megdöbbentő és elképzelhetetlen számomra, hogy mindezt hogyan vitelezték ki. Akkoriban. Szóval egyszer volt, hol nem volt, ahogy a krónikák mesélik, Ceylon első, mindmáig csodálatos fővárosában, a pompás Anuradhapurában élt egyszer egy Dathushena nevű király, akinek két fia született. Az elsőszülött Kasyapa, aki apja rangon aluli ágyasától jött világra, a másodszülött Mogallana, aki a király nemesi származású feleségétől született, így egyértelműen ő volt a törvényes trónörökös. Kasyapa a trón megszerzése érdekében kissé horrorisztikus módon élve befalaztatta apját, a királyt. Ez a kedves motívum úgy látszik gyakori a különféle kultúrkörökben, a mi Kőműves Kelemenünket juttatja eszembe. Kasyapa féltestvérének, a trón jogos örökösének sikerült Indiába szöknie. Azonban ezen intrikák után hiába lett király Kasyapa, a nép haragja polgárháborúba csapott át, és el kellett menekülnie az akkori fővárosból, Anuradhapurából. Ezért nézte ki a hatalmas sziklát, és építtetett egy bevehetetlennek tűnő fellegvárat a tetejére. Királyságának ára volt, rettegésében nem merte a sziklatetőn levő, falakkal védett palotát elhagyni. Azonban 18 év után féltestvére visszatért, és meglepte, Kasyapa király pedig inkább a helyszínen elvágta a saját torkát. A jogos trónörökös ezek után ismét Anuradhapurát tette meg fővárossá. Sigiriya innentől a 14. századig buddhista kolostorként működött, majd elnéptelenedett, és a dzsungel takarásában feledésbe merült, míg a 19. században egy brit katona távcsövével felfedezte a szikla oldalán levő freskókat. Ekkortájt ugyanis a sziget egészen 1948-ig brit koronagyarmat volt, még Ceylon néven. 

A szikla tetejére 1200 lépcső vezet fel, különböző meredekségűek, helyenként keskeny csigalépcső formájában. Na meg lefelé nem csak ugyanennyi hanem több, ugyanis kerülőúttal lehet lejutni, hogy az ember megcsodálhassa a szikla oldalán levő tükörfalat és a falfestményeket, melyeket sajnos nem szabad fényképezni, de ezekről majd később.

A lépcsősor kezdete szikla hasadékokkal és a folytatás:

Időnként előbukkant egy-egy barlang:

Egy kis fennsíkon, körülbelül a szikla oldalának a felénél egy hatalmas, oroszlán formájú kőkapu állt, a vadállat száján át lehetett az erődítmény legfelső, legpompásabb szintjére feljutni. Innen ered az Oroszlánszikla név. Úgy tapasztaltam, hogy ez a kissé szürrealisztikus szájon belépés dolog igen népszerű és elterjedt Sri Lankán. Negyedik ott töltött napunkon harmadszor találkoztunk vele, először Negombóban majd a dambullai Arany Templomnál. Az oroszlánnak mára már csak a mancsai és a karmai maradtak fenn, fej nélkül, csonkán is tekintélyt parancsoló látvány. 

Csend (nem csak a darazsak miatt) és nyugalom honolt a kis fennsíkon, az oroszlán biztos aludt:

https://youtu.be/OQlByoPdG6c?si=fcgcW7wMy83n65tm

A fennsíkról letekintve csodálatos panoráma fogadott, na meg az elmaradhatatlan majmok:

A szomszédos Pidurangala szikla:

Ceyloni vörös arcú makákó:

Mint a majom fenn a fán. A békés fekete arcú majom farka lóg lefelé:

Erre a pontra feljutva éreztem úgy, hogy 35 dolláros belépő (ami ugye családilag már 70) ide vagy oda, nem bírom tovább. Komolyan úgy éreztem, hogy meghalok. Csurom csatakos ruhában (én, aki soha nem izzadok), levegőért kapkodva, 200 feletti pulzussal nem tudtam, hogy az oroszlán karmai közelében álló mentőautót jó vagy rossz jelnek vegyem.

A félúton levő fennsíkról feltekintve a még előttünk álló lépcsősor egy része felé. Itt már több helyen kifeszített kötelekbe kellett kapaszkodni:

Egy kis pihenő után azonban, miközben a csodás panorámában gyönyörködtem, összekapartam magam, és úgy döntöttem, hogy ha már idáig eljutottam vér és verejték árán, azért sem adom fel. Megérte. Feljutva aztán megígértem minden létező és nem létező szentnek és istenségnek, hogy mostantól nagyon jó leszek ha épségben lejuttatnak a szikláról. A hatalmas dzsungel közepén álló monumentális palota csúcspontján állni felemelő érzés volt. A körülötte elterülő őserdő és a hatalmas hegyek csak ráadásként szolgáltak.

Csúcs a csúcsról. Rálátás a majdnem ugyanolyan magasságú Pidurangala sziklára:

A legfelső szinten hajdan mesterséges tavak, medencék, sziklatemplomok, buja kertek álltak teraszos elrendezésben, melyek lépcsőkön voltak megközelíthetőek. A lépcsők egy része ma is áll. Ezeket a kerteket tartják Ázsia legrégebbi tervezett kertjeinek. 

 

A király bezártsága ellenére is tudott élni. A legenda szerint a medencéket azért építtette, hogy háremhölgyei azokban fürödjenek, miközben ő kéjesen mustrálja őket. Az indonéziai Yogyakarta vízi palotája jutott eszembe, ahol a szultán ugyanezt a tevékenységet gyakorolta a medencék mentén.

Fantasztikus érzés volt a legfelső szint egyes részeit összekötő lépcsőkön sétálni. Akárcsak a dambullai barlangtemplomoknál, nem tudtam, hogy a környező tájban gyönyörködjek vagy a palota megmaradt romjaiban. Jó volt a csúcson egy kicsit megpihenni, miközben itt sem volt hiány huncut majmokból.

A lefelé út másmerre vezetett. Kacskaringós, keskeny csigalépcsőn át jutottunk el a szikla azon oldalához, melyet tükörfalnak neveznek. Neve onnan ered, hogy a legenda szerint olyan simára volt csiszolva, hogy a király láthatta magát benne. Ebből én annyit érzékeltem, hogy földöntúlian csillogott az éppen rásütő nap sugaraitól. Tovább haladva egy még keskenyebb spirállépcsőn át egy barlanghoz vezetett az út, ahol egy csodálatos freskó megmaradt részletei láthatóak. A falfestmények fedetlen keblű női alakokat ábrázolnak. Itt sajnos nem szabadott fényképezni, na nem erkölcsi okokból, hanem az állagmegóvás miatt. Úgy tartják, hogy valaha a szikla teljes nyugati oldalát ilyen freskók borították be. Maradványaik több barlangban felfedezhetőek, mint például a Kobra csuklya barlangban is.

Ha mindez még nem lett volna elég, ez után jött az Oroszlánsziklával szemben található másik híres szikla, az alig 2 kilométerre fekvő Pidurangala. Magassága hasonlatos az előző hegyhez, 199 méter:

Korunkra való tekintettel és az úti videókban látottak alapján eredeti terveink között nem szerepelt, de addigra megismerve érdeklődési körömet, na meg az ősi kövekhez és a buddhista kultúrához való vonzódásomat, Nisan, a sofőrünk rábeszélt, hogy csupán néhány lépcső megmászásával megnézhetjük a szikla alsó részénél található ősi barlangtemplomot. Itt egy csodás, kőből faragott, Nirvánába jutott fekvő Buddha szobor található, a mai napig meglehetősen jó állapotban. Megesküdött, hogy az a néhány lépcső valódi lépcső és valóban csak néhány. Az úti videók alapján nem így emlékeztem, de gondoltam ő van otthon, csak jobban tudja. Köztudottan vonzanak az ősi kövek, így az Oroszlánsziklát túlélve könnyen rávehető voltam még egy kis, de már csak valóban kicsi testedzésre. Pedig ha tudtam volna!  Az a néhány " lépcső" sok száz volt, és ha még lépcső lett volna. Hogy kinek mit jelent a lépcső fogalma, innentől fenntartásokkal kezelem. Komolyan, Sigiriya könnyebb terep volt, mert ott legalább valódi lépcsők voltak. Pidurangala "lépcsői" a természet alkotta hepehupás meredek sziklákból álltak közöttük a földből kiálló fagyökerekkel megspékelve, az előző napi eső miatt rendkívül csúsztak, ráadásul kezdett sötétedni. Fenn, a hegyen. Egy órával előtte még nem gondoltam volna, hogy imába foglalom a nevét annak, aki a lépcsőt kitalálta. Valódi halálfélelem közepette négykézláb másztam a síkos terepen. Közben igyekezni is kellett, mert az út zsúfolt, meglehetősen népszerű a fiatalok körében, és igen kellemetlen volt a gyorsabban haladókat fenntartani. Leginkább már egy varacskos disznóra hasonlítottam, és azt hittem sosem lesz vége a megpróbáltatásoknak. A négykézláb mászás miatt fotózni sem tudtam, mert mind a négy végtagomra egyszerre volt szükség, hogy valaha élve fel majd lejussak.  Mit meg nem tesz az ember egy kis kultúráért!  A barlangtemplom valóban csodás volt, miképpen a feltáruló panoráma is.

Út Pidurangala sziklájához:

A szikla lábánál álló Pidurangala templom:

Félúton a csodás ősi fekvő Buddha a barlangtemplomban, akinek a látványáért még az életemet is kockáztattam:

Panoráma:

Pidurangalát már az i.e. 2. században buddhista kolostorként használták, de igazán Kasyapa király uralkodása alatt virágzott fel, aki amikor megérkezett Sigiriyába, és elkezdte a fellegvára építtetését, megkérte az ott meditáló szerzeteseket, hogy költözzenek át a szomszédos sziklára. Kárpótlásként felújíttatta az ottani templomot. 

Lefelé kapaszkodó híján a csúszós sziklák még nehezebb terepnek bizonyultak mint felfelé, azonban az égiek itt is, mint az egész út során velünk voltak, és szerencsénkre még éppen az eső és a teljes sötétség előtt sikerült leérni. Utólag már nem bánom, hogy ennek a csodának is - ha csak részben is - a részese lehettem. 

A két szikla között egy földút vezet a dzsungelen át,  mindenfelé elefántokat ábrázoló vadveszély táblákkal szegélyezve. 

Már szürkült amikor elhagytuk Pidurangalát, így is sok turistát láttunk gyalogosan, hátizsákkal a szikla felé menni. Állítólag csodálatos látvány onnan nézve az Oroszlánszikla a naplementében. Ez biztos így van. Azt mondjuk nem értem, főleg a terepet ismerve, hogy hogyan másznak fel majd főleg le korom sötétben, amikor nekem még világosban is halálfélelmem volt, de nem mindenki olyan gyáva mint én. A lényeg, hogy sofőrünk felhívta a figyelmünket, hogy bármekkora is az elefántok iránt érzett imádatunk, ők igazi vadállatok, nem plüssmackók. A Dambulla körüli dzsungelekben ugyanis rengeteg példány él szabadon, vadon, és ráadásul a két szikla közti út pont a vonulási területükhöz tartozik. Megkaptuk az instrukciókat, hogy ha éppen előbukkan egy, akkor sofőrünk a kocsival megáll, meg ne próbáljunk kiszállni, hiába éreznénk hatalmas késztetést a közelről fotózásukra. Csak akkor indulunk tovább ha már elment a jószág. Pár nap múlva olvastuk az elefánttámadásról szóló végzetes tragédiát, mely pont egy honfitársunkkal történt, amikor sötétedéskor ezen a terepen gyalogolt. Aznap nem találkoztunk elefánttal, másnap annál inkább, amikor a második főváros felé autózva kilépett elénk a beton úton. De ez már egy másik történet.