Bali… az örök szerelem.

18 éven át vágytam vissza az istenek szigetére. Hiányzott a spiritualitása, a nyers szűziessége, természetessége, a füstölők illata, az isteneknek kihelyezett kosárkák, a magukkal ragadó ceremóniák. Hiányoztak a haragos zöld, érintetlen rizsteraszok, a színes madárvilág, a dzsungel orchideái, a flóra és fauna, a természeti csodák, az ízek, az illatok, a kristálytiszta óceánpartok, a végtelenül tiszta, őszinte, érdekeket szinte nem ismerő emberek, a nyugalom, a minden szempontból jellemző tisztaság. Hiányzott a gamelán ütős hangszereinek semmihez nem hasonlítható hangzása. Hiányzott mindaz a természetesség, báj, különlegesség, kultúra, tradíció, ami anno megbabonázott, ami a világnak csakis erre az egyetlen pontjára volt jellemző. Sokat tanultam ott egykor emberségről, elfogadásról, természetességről.

Hallottam, olvastam, hogy ez a Bali már nem az a Bali, hogy elvesztette természetes báját. Az agyam tudta, hogy mindez igaz, hisz ugyanezt megtapasztaltam már Bangkokban is, és a világ nem egészen jó úton halad, de a lelkem valahogy nem akarta elfogadni. Védekezett, ragaszkodott az emlékekben lakozó megannyi szépséghez.

És bizony megtapasztaltam, hogy ez a Bali már valóban nem ugyanaz a Bali. Nem, nem azért, mert az emlékek sokszor megszépítik a valóságot, hanem azért, mert 18 év alatt szinte minden megváltozott. A istenek szigete elvesztette a szüzességét. Ellepték az Instagram-turisták, a magukról másodpercenként szelfiket készítő, jajdemenőhelyenvagyokéseztposztolom fiatalok, (a helyiek party-turistáknak nevezik őket), akik egymást lökdösve próbálnak mindenféle idióta pózban magamutogatni. A sziget divat lett, egyfajta státuszszimbólum, aki nem „posztol” onnan az annyit is ér. Bali pedig kiszolgálja mindezt. Az istenek spirituális szigetén megjelentek minden turista igényét kiszolgálandó a sokszor még a thaiföldi vigalmi negyedeken is túltevő éjszakai bárok és lokálok. Az egykor érintetlen rizsteraszok az elüzletiesedés áldozataivá váltak, területükre gumikacsás medencék, éttermek, pénzváltók telepedtek, hogy az istenadta turista jól érezze magát. Vérvörös lebegő ruhákat kínálnak a terasz-hintákhoz, amiken alattunk a rizsterasszal igen menőn lehet fotózkodni. Hatalmas giccses műanyag szívek hirdetik mindenhol, hogy mennyire szeretjük a helyet. Amikor misztikus, felhőbe burkolózó templomok kertjeibe műanyag játszóterek, éttermek tömkelege települ, akkor az a hely elveszti a varázsát. Amikor a sziget legfőbb templomában, a Besakih anyatemplomban (nem, nem a bejáratnál, hanem a komplexumon belül) szuvenír árusok tömege üldöz levakarhatatlan piócaként, akkor képtelenség érezni a hely spirituális szellemét, vagyis egykori szellemét. (Az a bibliai jelenet jut eszembe, amikor Jézus kiűzte a kufárokat a templomból.) Minden az üzletről szól, és megvetette a lábát helyenként az átverés is. Értem én, valamiből meg kell élni, és ki nem szeretné ha jobban menne a szekér.

Emlékeimben élt egy csodás, tiszta óceánpart, melyet mára ellepett a szemét és a műanyagpalackok tömkelege Ez nem csak a helyiek hibája, ádáz küzdelmet folytatnak a partok tisztaságáért. A civilizációs ártalom őket is sújtja, és az óceán pechjükre feléjük sodorja a világ szemetét, főleg a monszun időszaka alatt. A partokat próbálják takarítani, de a naponta kisodródó szemétmennyiség ellen tehetetlenek.

Az emberek tradicionális ruháit felváltotta a nyugati trend, de ez a világ rendje. (Oké, mi sem járunk matyó ruhában.)

Hálás vagyok a sorsnak, hogy még láthattam az igazi, autentikus, misztikus, szűz Balit.

De mindezek ellenére az istenek szigete ma is nagyon szerethető. Vannak kevésbé turistás helyek, csodás ősi templomok, melyek nem célpontjai a party-turistáknak, és megőrizték a hely misztikus szellemét. A természet csodás, továbbra is fantasztikus élmény keresztülutazni a kis falvakon, látni a helyiek életét, a rizsföldeket, pálmaligeteket, kókusz ültetvényeket, banán cserjéket, a helyi kis templomokat, tradicionális lakóházaikat. Az emberek pedig most is nagyon szerethetőek. A rizsteraszoknak pedig van hátsó, dzsungel felőli bejárata is, amit csak a helyiek ismernek. Távol az éttermektől, pénzváltóktól. Ott láthatod az igazi Balit. Láthatod, hogy milyen emberfeletti munka folyik a rizsföldeken.

A tengerparti naplementék ugyanolyan csodásak. Az óceán illata, morajlása, a pálmafák, az állandó meleg, ahova fantasztikus az itthoni télből elmenekülni, változatlan maradt.

Sofőrünk, Edy mindenben segített, hamar megismert minket, tudta, hogy mire vágyunk, így lehetőségünk volt megismerni a turisták által nem igazán látogatott, nem annyira felkapott helyeket.

A leírtak pikantériája az, hogy mi is a turisták tömegét növeltük, különben nem lehettünk volna részesei mindezen élményeknek…

 

•    

Kedvencem, a Pura Kehen, a Túz templomának elefátja 18 éve. A hely nem a party-turisták célpontja.

A Pura Kehen elefántjai napjainkban, ugyanolyanok mint régen, csak tán a moha mennyisége szaporodott rajtuk.

A Pura Kehen hatalmas banyanfája 18 éve.

A Pura Kehen mára még hatalmasabb banyanfája napjainkban, ma már szentélynek is helyet ad.

Agus, 18 évvel ezelőtti idegenvetőnk és családja, tradicionális ruhában.

Rizsterasz, 18 évvel ezelőtt.

Rizsterasz napjainkban, business...

Napjaink, medence gumijószágokkal a rizsteraszon.

Napjaink rizsterasza szívekkel.

Terasz-hinta kölcsönruhákkal. Az üzlet az üzlet.

Rózsaszín szappanbuborék, rózsaszín terasz-hinta. Napjaink.

I love Bali, mindenhol. Napjaink.

A misztikus Ulun Danu úszótemplom bejárata 18 éve.

Az Ulun Danu templom bejárata napjainkban.

Ulun Danu, béke és nyugalom 18 éve.

Ulun Danu és a tömeg napjainkban.

Misztikum és tömeg...

Kristálytiszta óceánpart 18 éve.