Hello Jogja!

Hello Jogja!

Yogyakarta, becenevén Jogja. A jávai város nem csupán a sziget, hanem egész Indonézia kulturális és művészeti központja. 1945 és 1949 között, az indonéz függetlenségi háború idején az ország fővárosa volt, később lépett a helyébe Jakarta.
Bohém, pezsgő, csupaélet hely, úton-útfélen utcazenészekkel –a híres Malioboro utca forgataga olyan mintha állandóan karnevál lenne -, kiállításokkal, kaotikus, a nyugati ember számára átláthatatlan, mégis hihetetlenül biztonságos közlekedéssel. Parádés lovaskocsik, riksák, csillogó autók, megszámlálhatatlan motor és robogó átláthatatlan rengetege. Ezt esetünkben csak tetézte, hogy éppen a kínai Holdújév idején tartózkodtunk a városban, mikor is beléptünk a kígyó évébe. Hatalmas, látványos ünnepség ez Ázsia szerte. Egyik este annyira bedugult a szállodánk utcája, hogy még gyalog sem tudtunk besétálni, így kénytelenek voltunk valami finomság után nézni, amíg kicsit lazább lesz a helyzet.
Csupamosoly, végtelenül barátságos, számunkra szinte tolakodóan közvetlen, az idegenre már-már gyermekien rácsodálkozó helyiekkel, ami először furcsa, aztán hazatérve hiányzik. A jogjai mosoly olyan ragadós akár egy járvány, mert egyszer csak azt veszed észre, hogy te is mosolyogsz. Mindig és mindenkire.
Igen, Yogyakarta. Számos egyetemmel, emiatt rengeteg fiatallal. Jellegzetes gasztronómiai élményekkel, a nappal kihalt Alun-Alun Kidul tér esténként fényárban úszó street food utcává változik, ahol a körbe-körbe karikázó kivilágított mesefigurás családi kisautók mellett frissen, látványosan készülnek a finomságok. Az emberek kiülnek a szőnyegekre, és hajnalig folyik az élénk társasági élet.
Végtelenül gyermekbarát város, lépten-nyomon kihelyezett ingyenes színezőkkel, ceruzákkal, játékokkal, kisasztalokkal, kisszékekkel. (Még az ősi világörökségi helyszíneken is, hogy amíg rácsodálkozik a szülő az épületekre, a gyerek nyugodtan játszhasson.) Hozzáteszem, rengeteg kisgyerekkel. Mintha arrafelé úgy éreznék az emberek, hogy érdemes gyermekeket a világra hozni, hogy van miért felnevelni őket. Van perspektíva.
Mindezek mellett Yogyakarta csodás látnivalókkal büszkélkedhet, mint a szultáni palota, ami máig a szultán lakhelye, az ódon vízi palota, és 20 kilométeres vonzáskörzetében található két mesebeli UNESCO világörökségi helyszín, a hindu Prambanan és a világ legnagyobb buddhista temploma, Borobudur, melyeket a kambodzsai Angkorral emlegetnek egy lapon. A város remek kiindulási helyszín ezen csodák meglátogatásához.
A lakosság többsége muszlim (a statisztika szerint 82 °%), így számtalan mecset van szerte a városban. Aztán ott a hangulatos kínai negyed.
A járdákon sütik a csirkenyársakat, árulják a gyümölcsöt és az üdítőket. És hogy mindenki kényelme teljes legyen utcai lábmasszázs szolgáltatás vehető igénybe a padokon, és mindig szól a zene.
Csodavilág.

Hello Jogja!

Nem tudom, hogy az arrafelé a fehér hollónál is ritkább fehér embernek szólt-e, vagy annak, hogy sugárzik rólam az infantilizmus, esetleg mindkettőnek, hogy a szállodánk animátorai a kötelező közös fotózkodás mellett a gyerekeknek szánt cukorkával is megkínáltak. Itt hívnám fel a figyelmet a jogjai pólómra.

Yogyakarta.

Jalan Malioboro, avagy Malioboro utca.

Lovaskocsi.


Motoros riksa.

Lábbal hajtott riksa.


Riksa parkoló.

Lóerők.

Utas.

A tiszta városért. Lócitrom tároló szerkezet.

Egy kis rakomány.

Jogjai fények.

Csirkenyársat vegyenek!

Gyümölcsárus.



Kínai negyed.

Jogjai csatornafedél. Herminek!

Gyerekbarát város.

Gyerekbarát város. Kihelyezett kifestők az Alun-Alun Kidul téren.

Jogja. Kivilágított autó az Allun-Alun Kidul téren.

Tűzvarázsló, látványkonyha.


Jáva

Jáva. A felfedezetlen paradicsom. Azon kevés turista desztinációk közé tartozik, ahol még alig van látogató, vagyis pontosítanék, van turista, de szinte csak ázsiaiak. Ez pedig cseppet sem válik a hátrányára.

A nyugati ember annyira ritka arrafelé, mint a fehér holló, vagy még annál is ritkább, így mindenhol látványosan megbámulnak (főleg ha szőke és zöld szemű az ember lánya). Odajönnek a messziről jötthöz, mindenki beszélgetni akar, és a közös fotó készítése elmaradhatatlan. Először nagyon furcsa ez a rácsodálkozó, ártatlan, szinte gyermeki közvetlenség, aztán egy idő után az ember szinte már sértésnek veszi ha nem foglalkoznak vele. Ha valakit le szeretnél fotózni, nem kell engedélyt kérni, mert meg sem várják, hogy kialakuljon benned a fényképezési szándék, már pózolnak, és intenek, hogy nyomd meg az exponáló gombot. A szülők azon versengenek, hogy kinek a csemetéjét veszi a kamera kereszttüzébe az istenadta turista. A tanárok kis csoportokban az utcára viszik a nebulókat, nyugati turistákra vadászva, hogy a gyerekek gyakorolhassák az angolt, majd jön az elmaradhatatlan közös fotózkodás, és utána kedves kis gesztusként egy apró ajándék. Én pl. a főváros ikonikus épületét, a Monas tornyot ábrázoló kulcstartót kaptam. Azóta is kincsként őrzöm. Tán ennek a pedagógiai módszernek is köszönhető, hogy Indonéziában szinte mindenki beszél angolul. És meglepően jól. A takarítóktól kezdve az utca emberéig mindenki. A gyerekek pedig élvezik ezt a tanítási módszert. A kedves, hangosan kacagó tanáraikat, a kötetlen, vidám tanítási módszert elnézve azt mondom, hogy sokkal eredményesebb mint a nálunk uralkodó poroszos változat, amikor nem az a lényeg, hogy mit tudsz, hanem az, hogy mit nem. Amikor nem létezik dicséret csak elmarasztalás. Pedig mennyivel motiválóbb tud lenni egy kis pozitív visszajelzés. (Tisztelet a kivételnek.)
Jáva. Csodálatos természeti adottságok, misztikus, párába burkolózó hegyek, haragos zöld pálmaligetek, a partjait mosó Indiai-óceán, az örök nyár, a végtelenül kedves, szokatlanul közvetlen emberek, nyüzsgés, élet, lüktetés, szerte az utcán élőzene, szinte utcabáli hangulat, kaotikus közlekedés, gazdag kultúra. Olyannyira gazdag, hogy az ősi hindu Prambanan templom és a világ legnagyobb buddhista kegyhelye, Borobudur, az UNESCO világörökség részei, és a földkerekség számomra legfőbb csodájával, a kambodzsai Angkorral említik őket egy lapon. Nem véletlenül. Hatalmas élmény az ősi kövek között sétálni, melyek pazar környezetben, párába burkolózó hegyek, pálmaligetek ólelésében fekszenek. Méltatlanul ismeretlenek a nyugati világ előtt. Prambananban alig volt időm megnézni a komplexumot, mert iskolás gyerekek csoportjai állandóan fotózkodni akartak velem. A férjem már elhúzott, hogy tanuljak meg nemet mondani. Nem azért mert antiszociális lenne, hanem mert a következő helyre, Borobudurba időpontra kellett mennünk, és sofőrünk megmondta, hogy legkésőbb mikor legyünk az autónál, hogy időben odaérjünk. Ugyanis ha Borobudur ősi templomát nem csak kívülről akarod megcsodálni, hanem a tetejére is fel akarsz mászni, hogy közvetlen közelről láthasd a faragásokat, a sztúpákat és a bennük levő Buddha szobrokat, akkor ezt csak kísérővel, idegenvezetővel teheted. Ezt ugyan nem szeretem, mert korlátozza a felfedezés szabadságát, de megértem, hogy óvni akarják az épületet az esetlegesen rongáló turistáktól. A csoportok fél óránként indulnak, a jegyet pedig időpontra lehet csak megvenni, jó előre, online. Majdnem lemaradtunk róla, yogyakartai programunkat teljesen át kellett írni, mert az ott tartózkodásunk időtartama alatt csupán egyetlen egy időpontra volt még jegy, nem válogathattunk. Nem a tömeg miatt, hanem azért, mert korlátozva van a napi látogatók száma, a templom állagmegóvása érdekében. Utólag már nem zsúfolnám egy napba ezt a két csodás helyet, de sok mindent meg akartunk nézni, az idő pedig állandóan kevés. Az ember lánya mindig utólag tanul, hiába vén már, a bölcsesség a tapasztalatokon alapul.
Hatalmas kontraszt, hogy a nyüzsgő, lüktető, kaotikus forgalmú, zsúfolt jávai városokban mennyivel nyugodtabb, lassabb, emberközpontúbb az élet mint nálunk. Sokkal élhetőbb, sokkal emberibb. Nincs az az őrült, már-már beteges teljesítménykényszer, állandó rohanás, kapkodás, az elvárásoknak való örökös megfelelési kényszer, a 200 százalékon pörgés, az állandó fáradtság, kiégés. Nem kapkodó idegbetegek mint mi a nyugati világban. Szánnak időt az emberi kapcsolatokra, van idejük és igényük elmélkedni, lazítani, megállni. Élni. Az emberek esténként leterítik a kis szőnyegeiket, a családok, a barátok együtt esznek, beszélgetnek, miközben szól a zene. Ezek a szőnyegek olyanok voltak számomra mint a mesebeli varázsszőnyeg. Aki ráül mosolyog, mintha a textil elvarázsolná. A gyerekek játszanak a mindenhol ingyenesen kihelyezett kifestőkkel, játékokkal. Meg tudnak állni, igen, valóban tudnak élni. Annyi önfelet kacagást mint Jáván még sehol nem láttam. Itt döbbentem rá igazán, hogy itthon mennyire elpazaroljuk az életünket, mennyi jót és szépet hagyunk ki, hogy mennyire úgy élünk akár a gépek. Rohanva, kapkodva, a leggyakrabban kényszerből, mert a munkahely ezt várja, a megélhetés ezt kívánja, és különben is ezt szoktuk meg. Mindent akarunk, közben elszalad mellettünk a valódi élet. Elszalad mindaz ami a legfontosabb. A kötetlen beszélgetések, a barátok, a család, a nagy, őszinte nevetések.
Mindenhol akadnak azonban nehézségek, semmi sem hibátlan, Jáván pl. mivel a lakosság többsége muszlim, nehéz a betevő sörhöz jutni, de megoldható. Későbbi sofőrünk, a muszlim Izzy megmutatta azt a boltot (így ismertük meg az utcán, és a sörnek köszönhettük fantasztikus idegenvezetőnket), ahol jócskán akad a jó kis indonéz bitang finom Bintangból. Na meg hasonló okoból kifolyólag a helyiek vallási szokásaira tekintettel (a hindu Balival ellentétben) nem célszerű bikinit viselni, így óceán ide vagy oda, a strandolás nem a sziget fő turista attrakciója. Izzy szerint senki nem szólna, nem dobálnának meg kővel, mert igen toleránsak és jól neveltek, de tartsuk tiszteletben a helyiek szokásait. Ezen nehézségek azonban eltörpültek a sok-sok csoda mellett.
Az embereket ábrázoló fotók összessége nem csupán a szereplők beleegyezésével, hanem kifejezett kérésükre készült, a személyiségi jogok maximális tiszteletben tartásával.


Iskolások gyűrűjében, avagy templom nézés helyett fotózkodás. Prambanan.

Prambanan ősi hindu templomkomplexuma, az UNESCO Világörökség része.

Prambanan őrei.

Borobudur, a világ legnagyobb buddhista templomának sztúpái az örök párába burkolózó hegyek között. Az UNESCO Világörökség része.

Borobudur egyik Buddhája.

A misztikus Borobudur.


Partjait az Indiai-óceán mossa.

Újdonsült barátnőim.

Iskolások. "Fotózz le!"


"Az én gyerekemet fotózd!"

Zebra-zene.


"Gyere, táncolj velünk!"

Zene, tánc az utcán.

Sikerült sört szerezni. Na meg koktélt is.

Utcai lábmasszázs szolgáltatás.

Mindennapi forgalom.

Néhány parkoló motor.

Kis éji vidámság.

Varázsszőnyeg.

Jávai mosoly.


Jakarta legfinomabb frissen facsart gyümölcsleve.


Jáva felé félúton

Jáva felé félúton.

Imádok repülni, mert mint anno a MALÉV (ej, régi szép idők!) is megmondta, szárnyakat ad vágyaimnak.
Imádom a felhőket felülről is látni, beléjük képzelek alakzatokat, hisz minden egyes felhő asszociációk tárháza. Velem együtt szárnyalhat a fantáziám is, nem kell két lábbal a Földön járnom, kicsit szó szerint is elrugaszkodhatok. Imádom, hogy láthatom a felhők felett a napfényt, akkor is, ha a Földön borongós, esős, depresszáló az időjárás. Imádom látni madártávlatból a folyókat, az erdőket, a tengert, a házakat, feltárul előttem egy valóságos, nem holmi rajzzal ábrázolt térkép. (Ezt már megmondta jóval előttem Radnóti és Saint-Exupéry is.) Imádok repülni, hisz akkor szó szerint a fellegekben járhatok.
Idén volt alkalmam kiélni a repülés iránti szenvedélyemet, ugyanis 9 gépen ültem 7 szakaszon. Nem vagyok ám teljesen tudatlan repülés témában, ugyanis anno a férjem maléves volt, amikor még létezett a MALÉV, így kaptam tőle egy kis alapképzést.
Baliról Jáva felé vitt az utunk. Nem szívesen hagytam el az istenek szigetét, de tele voltam kíváncsisággal, várakozással, hogy mit nyújt majd az eddig ismeretlen világ. Azonos ország ugyan, de egészen más kultúra.
Bali reptere csodálatos, tele autentikus díszekkel, szobrokkal, faragásokkal, virágokkal, már érkezéskor érezni azt a misztikus hangulatot, spirituális kisugárzást, azt a csodálatos kultúrát ami csak ennek a helynek a sajátossága. Délkelet-Ázsia reptereit egyébként a megkapó, egyedi dizájn mellett a kitűnő infrastruktúra is jellemzi, és nem csak a mosdók tisztaságára és állapotára gondolok. A nálunk sokak által elmaradottnak titulált, lenézett régió fényévekkel jár előttünk. Mondhatni mindenben.
Indonéziába körülbelül egy perc alatt léptünk be. Még itthon megcsináltuk az online vízumot (az űrlap kitöltése és az összeg átutalása után egy percen belül megérkezett a telefonjainkra a QR-kód), befizettük a Bali turista adót, online kitöltöttük a vámáru és a majomhimlő (hogy miért ez a legnagyobb egészségügyi problémájuk nem értem, de ha ezt óhajtják hát legyen) nyilatkozatot, mindenről QR-kód jött, nyomtatni sem kellett semmit. Mert van ahol védik a fákat ahelyett, hogy kivágnák őket, és betonnal öntenék le a helyüket, hogy még esély se legyen a kisarjadásukra. Az országba belépve csak az útlevelünket kellett beszkennelni, és már nyílt is a paradicsom kapuja. (A betegeknek, időseknek, kisgyerekeseknek egész Ázsiában van egy külön kapu, hogy még azt a kis sort se kelljen végigállniuk. Bőven lenne mit tanulnunk.) A rendszer az úti okmány száma alapján összefésült mindent, és egy percen belül megérkezett a telefonjainkra a tartózkodási engedély. Nem találkoztunk tisztviselővel, nem vegzált senki, örömmel fogadták a turistát. Nem úgy mint Ferihegyen a hazaérkező magyar állampolgárt, de ez egy másik történet…
Szóval Bali reptere nem csak az érkezési oldalon, hanem az indulásin is csodás, hogy jó szívvel emlékezzen az ember a szó szerint is isteni szigetre, bár így még nehezebb az elválás. Már csak azért is tetszett az indulási terminál, mert a tranzitban való várakozás közben az egyik tax free shop-ban megbabonázott, kiválasztott magának, szinte szuggerált egy kapitányi egyenruhát viselő mackó. Olyannyira, hogy rögtön szerelem alakult ki köztünk, az a tipikus első látásra. Köztudott, hogy nagy rajongója vagyok a medve népnek, annyira, hogy lassan kitúrnak a házból, emiatt pedig van egy fogadalmam, miszerint az itthoniak nem kapnak több új társat bármilyen szemmel is nézzen rám egy esetleges új jövevény. Fogadalom ide vagy oda, a logika azt diktálta, hogy sokkal biztonságosabb az előttünk álló út, ha még egy pilóta van a fedélzeten. Így lett egy új útitársunk, Edy személyében. Nevét balinéz sofőrünkről kapta, akit igen megszerettünk. Edy kapitánynak abban a szerencsében volt része, hogy a gépen pont egy üres hely árválkodott mellettünk, így kényelmesen, biztonságosan bekötve, szabálykövetően élvezhette az utat.
A Garuda Indonesia légitársasággal repültünk, igazán jó út volt. Nagyon kedves személyzettel, nem utolsó sorban finom ételekkel. Fantasztikus élmény volt az istenek szigetét madártávlatból látni, az óceán felett szállni, és fantasztikus látvány volt Jáva mesés szigete fölé érni. Imádom az ázsiai karcsú hegyeket, a pálmaligeteket, már landoláskor ez a látvány fogadott.
Jáva. A turisták által még felfedezetlen paradicsom, a nyugati népek számára nem felkapott desztináció. (Pedig mennyi csodát tartogat.) Nem vált hátrányára. Mesés természeti adottságokkal, csodás kultúrával, színes, hihetetlenül kedves, a nyugati népekre gyermekien rácsodálkozó lakossággal, nyüzsgéssel, életörömmel.. De ez már egy másik történet.

Edy kapitány a fedélzeten.

Bali reptere.

Kedvenc ázsiai légitársaságom, az Air Asia.


Gurulunk (szakszóval taxizunk).


Bali felett.

Viszlát Bali!

Az istenek szigete.


Krokodil.

Tejszínhab. Szó szerint hab a tortán.

"Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj..."

A nagy kékség. Luc Besson után szabadon.

Horizont.



Jáva partjai.

Landolás Jáván.

Yogyakarta reptere.

Yogyakarta hegyei és pálmái.

Jávai hegycsúcsok.


Pálmaliget.


Yogyakartai életképek

  Yogyakartai életképek. Jáva szíve. Zene, tánc, utcabál, mosoly, gyerekek, nyüzsgés, béke, elfogadás, etnikai sokszínűség, multikulti, trad...